Vavyan Fable

Azt kérem tőletek, hogy halálom esetén ne a temetőben földeljetek el! Tömegiszonyom van.

Zsigereim belereszketnek. Torkomba szalad a szívem. Meg kell veszni, a pasas úgy hat rám, mint egy kísérleti atomrobbanás. Évek óta bizakodom, hogy egyszerre csak elmúlik. Be kell látnom végre: idülten szerelmes vagyok.

Amikor a környezetvédő mozgalmak megalakultak, a zöld egyet jelentett a dilissel. Zöld hírekkel mulattatták az embereket: valami lökött alak megint odaláncolta magát egy buldózerhez, szemétszállító hajóhoz, betonkeverőhöz, akármihez. És ez legalább olyan vicces volt, mint hajdan a szüfrazsettek, akik tollas fövegben a lámpaoszlophoz bilincselték magukat, hogy felhívják a figyelmet a nők jogaira. Nos, ami azt illeti, azóta bőven az arcunkra fagyhatott a mosoly. Nagyanyáink kissé túlvívták az egyenjogúságot.

Óceáni mélységekig merültem egy olyan csókban, amely gyönyörűségesen különbözött az eddigiektől. Zavartalannak és végtelennek ígérkezett, s meglepett azzal, hogy csókabb volt annál, amit eleddig e fogalomként ismertem, kettőnkből kelt önálló életre, megelevenült. Illata, íze, zamata, forrósága, de még teste is volt: párádzó, izmos, feszes, táncolékony. Képtelenség lett volna megkülönböztetni, ki kit simogat, cirógat, ölel; saját bőrömet éppúgy éreztem, mint az övét, és összedöndültek szívizmaink.

Az érzelmes ember görcsösen fél attól, hogy elveszti az arányérzékét, ha az érzelmeiről beszél. Fél, hogy összetévesztik az érzelgőssel, aki pedig arról ismerszik meg, hogy gátlástalanul, patetikusan érzelemnyilvánít.

Ha nem jöttél volna, még huzamosan ellennék egyedül, ám mert elém bukkantál, állatira fenem magam rád.

Úgy tudott nézni, hogy attól kiolvadtak a biztosítékok, meglankadtak a vázavirágok, és lehullottak a legyek a légtérből.

Olyan felemás, tanácstalan kifejezést láttam az arcán, mint egy gyerekén, aki nem tudja eldönteni, megverik vagy megdicsérik-e azért, mert sikeresen feljutott a csillárra.

Csak önzök: szabaddá akarlak tenni ma éjszakára, magamnak.

Te nem engeded őket közel magadhoz. Olyan közel, hogy megérinthessenek, észrevegyék a szemed színét, szomorúságodat. Olyan közel, hogy sóvárogjanak ott maradni.

Te csak magaddal törődsz, senki mással! Üvegbura alá zárkóztál, mint egy hülye sajt! Be fogsz pállani, rossz szagod lesz, megcsúnyulsz!

Egyszer csak robbanásszerű hirtelenséggel felcseperedtem. Nagylánnyá, akinek minden sejtjében csodavárás lüktet, aki már oly éhes az ismeretlen szerelemre, mint amennyire retteg attól. Aki még nem szeretett-ölelt férfit, sejti csupán, hogy csakis ezen a módon találkozhat a megfoghatatlan Szépséggel.

Odakinn nyugovóra készül a Nap, ezt orgiával óhajtja megünnepelni, csipkés-fodros felhőkből tépdes magának ágyruhát. Narancsszínű, pompakék, flaskózöld, vérpiros hátteret pingál a levonuláshoz.

Ha szemünkben szépülni kezd valaki a szeretetünktől, vajon van-e a folyamatnak végső határa?