Vavyan Fable

Otthon, a városban, szélcsendes, felhős napokon, amikor ujjnyi vastag koromréteg tapad a kocsikra, szörnyű látomásaim támadnak arról, hogy rövidesen megfulladunk. Meglehet, a túlélők utódai már védettek lesznek, feltéve, hogy az evolúció nem csak a patkányokat fogadja kegyeibe. Száz-kétszáz év, és az emberi szervezet átáll a tömény mérgek hasznosítására. Vagy elpusztul, s ez a valószínűbb.

Tudod, mi nők azért szeretjük zavarba ejteni a férfiakat, mert teherbe nem ejthetjük őket.

Napjaink kisdedei már régen nem tündérmesékből idézgetnek. Abban versengenek, ki tud több szlogent, lózungot megjegyezni. Némelyik versikótól valósággal tűzbe jönnek, azt fújják reggeltől estig. Ily módon rövidesen előidézik szüleik korai agyvérzését.

Soha nem volt ennyire aluledzett az emberiség, mint mostanában, amióta mindenki birkózó-, tenisz- vagy futócipőben jár.

Mi egyéb a narkománia, ha nem a társadalom betegségének tünete? Mi egyéb a téboly, kegyetlenség, fanatizmus? Mi más a gazdagság és szegénység, ha nem a hibás működés jele?

Mintha ezer éve ismernélek. Holott nem ismerlek. Csupa bizonytalan érzés és hangulat. Halvány vágyak, légiesek.

Láttál már ősrégi filmet? Néhol teljesen kifakul, eltűnik a kép. Azon a helyen csak fura villódzás látható. Ilyenek az emlékeim.

Biztosra veszem, senki nem látja olyan ellenállhatatlannak, izgatónak, remekműnek, mint én. Ezt az átkot jobb híján szerelemnek nevezik.

Az élet unos-untalan ismétli önmagát, a nap valahányszor reggel kezdődik, és az ágyban ér véget.

Ne követelőzz velem! Ne állíts elém teljesíthetetlen feltételeket! Ne hidd magadról, hogy te vagy a Magasságos, mert azzá csak a szerelmem tett. Nélküle éppen olyan szürke flótás vagy, mint bárki más. Nem érdekel, hogy féltesz, és féltésből ne taposs rám!

Hetek óta megtorpanok, ha szerelmespárokat látok az utcán, és csak bámulom végtelennek tetsző csókjaikat, szenvedélyes veszekedéseiket, nézem a láthatatlan lasszót, annak hurkát a nyakukon, idegeiken. Nézem őket, és bölcs mosollyal elhallgatom a vérembe szivárgó fájdalmat.

Ki a fene érti, hogy ún. civilizált világunkban úgy kell az utcán settenkedni, mintha a dzsungelben volnánk? Egy kis éjszakai nyavalyatöréshez őrült sem kell. Elegendő egy részeg ember, aki ott és akkor óhajt veszekedni, pofozkodni, netán párosodna. Elég pár srác, amint hormonjaik által dúltan előrontanak egy kapu alól, és kórusban kiáltják: Huuúú! Csak éppen kedvük szottyant egy kis rémisztgetésre. Pokoli jól szórakoznak, ha áldozatuk kondenzcsíkot húzva távozik, még tán akkor is, ha a delikvens a szívéhez kap, és aléltan terül el a földön. És mindezek csupán az enyhébb változatok.

Egy öregedő ember hajlamos némi hisztériával átélni az érzelmeit, például a szeretetet.

Minden tiszteletem Freudé és társaié, mégsem tolerálhatom a hullák látványát a sebzett gyermekkorral, különösképp akkor nem, ha van esélyem, hogy egy elmebajnok fickó engem kap el azért, mert hajdan az anyja csipkében járatta, (...) netán a korbáccsá sodort bugyijával ütlegelte őt.

A legtöbben félnek a haláltól, én kíváncsi vagyok rá. Azokkal tartok, akik úgy vélik, maga a halál is kaland.