Albert Camus

Egy ember, aki csak egyetlenegy napig élt, száz évig is élhetne, s nem unatkoznék a börtönében. Elegendő emléke lenne, hogy legyen mivel elmulatnia.

A napok (...) hosszúak ahhoz, hogy végigéljük őket, de annyira széttágulók, hogy egészen egymásba áradnak. Nevüket is elveszítik.

Még a vádlottak padján is érdekel bennünket, ha rólunk szólnak.

Mindegy, akár harminc évvel, akár hetvennel halunk meg, mivel mindkét esetben és magától értetődőn, más férfiak és más nők tovább élnek, mégpedig sok-sok ezer esztendeig. Tulajdonképp semmi se világosabb. Mindenképp én halok meg, akár most, akár húsz év múlva.

Csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol - még közvetve sem - igazoljuk a gyilkosokat.

Az ember egyetlen méltósága abban áll, hogy makacsul lázad a sorsa ellen.

Sohasem leszel boldog, ha továbbra is azt keresed, miből áll a boldogság. Sohasem fogsz élni, ha az élet értelmét keresed.

A történelem azt tanúsítja (...), hogy minél kevesebbet olvasnak, annál több könyvet vásárolnak.

Aki volt háborúban, már nem is igen tudja, mi az, hogy halott. És egy halott ember nekünk csak akkor jelent valamit, ha láttuk, mint halottat, százmillió holttest, ha széthinted a történelemben, a képzelet füstje csupán.

Így van ez mindenkivel: az emberek megházasodnak, egy kicsit még szeretnek, dolgoznak. Addig dolgoznak, amíg elfelejtenek szeretni.

Ha a szánalom haszontalan, akkor belefáradunk.

Ezen a földön vannak ostorok és áldozatok, és... amennyire csak lehet, menekülnünk kell attól, hogy az ostorral tartsunk.

Hogy szentté legyen az ember, élnie kell.