Albert Camus

A szeretet épp oly türelmes, mint a gyűlölet.

A szerelem nem csak tündöklés, hanem hosszú és fájdalmas harc is a sötétségben, egymás végleges elismeréséig, a megbékélésig.

Aki megértette a valóságot, nem lázad ellene, hanem élvezi.

Az ember akkor születik meg valóban, amikor mint megismerő alany önmaga tudatára ébred. Tehát lényegében öntudat. Az öntudatnak, hogy állítsa önmagát, meg kell különböztetnie magát attól, ami nem ő.

Hogy egy elv diadalra jusson, le kell győznie egy másik elvet.

Aki az egyénen és az egyén vágyán kívül minden meghatározottságot elvet, s a tudattalan elsőbbségét ismeri el, tulajdonképpen a társadalom, egyszersmind az egyén ellen lázad.

Nem szabad megbízni az olyan emberben, aki okot keres rá, hogy becsületes legyen.

A középszerű emberek számára a zsarnokság természetesebb a művészetnél.

Igent mondani a világra, megismételni, ez a világ újrateremtése, egyszersmind önmagunké is, ezzel válunk nagy művésszé, teremtővé.

Ha nem irányítjuk a sorsot egy magasabb rendű érték felé, ha a véletlen az úr, sötétségben tapogatózunk, a vak szörnyű szabadságát mondhatjuk a magunkénak.

Ha semmi nem igaz, ha a világban nincs szabály, semmi nincs megtiltva; hogy megtiltsunk egy tettet, értékre van szükségünk és célra.

A szellem szabadsága nem kényelem, hanem nagyság, melyet akar, és kimerítő küzdelem árán el is ér az ember.

A legsajgóbb, leggyötrelmesebb kérdés annak a szívnek a kérdése, aki tudni szeretné: "hol érezhetném otthon magam?"

Hogy ne gyűlölje önmagát az ember, ki kellene jelentenie, hogy ártatlan; ez a merészség megvalósíthatatlan a magányos ember számára; fő akadály, hogy ismeri önmagát.

Az akarat is magányosság.