Albert Camus

A birtoklásvágy csupán egy másik formája a tartósság óhajának; a szerelem tehetetlen képződését szítja. Egyetlenegy élőlény sem a birtokunk, soha, még az sem, akit a legjobban szeretünk, és aki szívvel-lélekkel viszonozza szeretetünket.

A nagy lélek olykor nem a fájdalomtól rémül meg, hanem attól, hogy elmúlik a fájdalom. Osztályrészünk ugyan nem a kimeríthetetlen boldogság, de a hosszú szenvedésünk legalább sorssá állna össze. Ám nem így történik, és egyszer legkeservesebb kínjaink is megszakadnak. Egy reggel, a reményvesztettség hosszú napjai után, elfojthatatlan életvágyunk jelzi, hogy minden véget ért, a szenvedésnek sincs több értelme, mint a boldogságnak.

A többi életnek csak a peremét látjuk, s nem sejtjük, milyen apróságok roncsolják. Ezekből műalkotást faragunk. Elemi módon regényesítjük őket. Valamennyien azon vagyunk voltaképpen, hogy műalkotássá avassuk az életünket. Arra vágyunk, hogy örökké tartson a szerelem, pedig tudjuk, hogy nem tart sokáig; és hiába tartana egy életen át, valami csoda folytán, mert akkor is tökéletlen volna.

Az ember elutasítja a világot abban a formájában, amilyen, de nem törődik bele, ha vissza kell vonulnia a világból. Az emberek ragaszkodnak a világhoz, és többnyire nem óhajtják elhagyni. Eszük ágában sincs elfeledkezni róla, ellenkezőleg, épp azért szenvednek, mert ők a világ különös polgárai, számkivetettek, nem birtokolhatják eléggé a világot.

A regényírás vagy a regény olvasása valamiképpen a valóság visszautasítása, ez kétségtelen. De e visszautasítás nem holmi szökés.

Vannak olyan esetek, amikor a szépség önmagában jóvátehetetlen igazságtalanság.

A boldogság sajgó képétől olykor elfordul a nyomor.

A hatalom akarása váltotta fel az igazságosság akarását; kezdetben úgy tett, mintha egy volna vele, majd száműzte, jó messzire, a történelem végére, amikor a Földön már nem lesz semmi, amin uralkodni lehetne.

Az ész nem hirdeti önmagát, és ha igen, nem ész többé.

Az a munka, amely érdekli az embert, a teremtő munka, még ha rosszul fizetik is meg, nem alacsonyítja le az életet.

Az igazságosság követelése igazságtalanságot szül, ha már az elején nem az igazság etikai igazolására alapozzák. Enélkül egy nap a bűn is feladat lesz.

A jövő a tulajdon egyetlen olyan formája, melyet az urak jó szívvel átengednek a szolgáknak.

Akik kétségbeesnek mindentől, azoknak nem lehet hitet adni érveléssel, csak a pőre szenvedély fogja magával ragadni őket, a kétségbeesés mélyén szunnyadó szenvedély, vagyis a megalázottság és a gyűlölet.