Albert Camus

A lázadás az esztelenség láttán születik meg, igazságtalan vagy érthetetlen helyzetben. Vak lendülete rendet követel a káoszban, egységet a tovaillanó, az eltűnő mélyén. Kiált, követel, azt akarja, szűnjön meg a botrány, és kőbe íródjék, ami eddig szüntelenül a homokba íródott.

Ha nem hiszünk semmiben, ha semminek nincs értelme, és egyetlenegy értéket sem tudunk igenelni, minden lehetséges és semmi nem fontos.

Azon a napon, amikor a bűn az ártatlanság képében tetszeleg, érdekes áttétel folytán az ártatlanságot szólítják fel önigazolásra.

Tegnap elítélték, ma a bűn a törvény.

Aki cserélgeti az életét, annak nincs saját alakzata. A saját alakzat egy bizonyos civilizációs forma különös eszméje. Vannak, akik ezt a legnagyobb szerencsétlenségnek tartják.

Szakítani ezzel az üres szívvel - elvetni mindent, ami kiszárítja. Ha másutt vannak az éltető vizek, miért maradnék?

Minden elrendeződik: ez egyszerű s nyilvánvaló. De közbejön az emberi szenvedés, ami mindent megváltoztat.

A bölcs ember elől nem rejt titkokat a világ; mi szüksége van rá, hogy az örökkévalóságban tévelyegjen?

Fizetni kell, be kell mocskolnunk magunkat az alávaló emberi szenvedéssel. A fájdalom piszkos, visszataszító és ragacsos világával.

Mi kormányozza a szívet? A szerelem? Mi sem bizonytalanabb. Azt lehet tudni, milyen szenvedni a szerelemtől, de azt nem, mi a szerelem. Most megfosztottság, megbánás, üres kéz. Szárnyaszegett lettem; a szorongás maradt nekem. Pokol, ahol minden a mennyre emlékeztet. Mégis pokol. Ami ürességet támaszt bennem, azt életnek hívom és szerelemnek. Kezdet, erőszak, szakítás, világa hunyt, megszakadt szív, sós ízű könny, sós ízű szerelem.

Van valami az emberben, ami erősebb annál, mint amit létrehoz.

Tudatosan vagy tudattalanul a nők mindig a becsületérzésre, az adott szó kötelezettségére hivatkoznak, amire oly kényesek a férfiak.