Albert Camus

Az elválás a szabályos. A többi - véletlen. (...) De az emberek mindig összebújnak. Vannak egy életen át tartó véletlenek.

Az ember veszendő. Lehetséges; de vesszünk el úgy, hogy ellenállunk, és ha meg kell semmisülnünk, ne tegyünk úgy, mintha azt hinnénk, hogy ez valami fényes igazságosság.

E Földön semmi nem biztos, de mi azért biztosan hiszünk dolgainkban.

A szenvedés vagy az igazságtalanság egy bizonyos fokán túl senki nem tehet a másikért semmit, mert a fájdalom magányos.

Nem szerethetjük anélkül az életet, hogy ne kelljen kétségbeesni miatta.

Hazudni nem csupán azt jelenti, hogy kitalálunk valamit. Azt is jelenti, sőt főképpen azt, hogy mást mondunk, mint ami van, érzelmi vonatkozásban pedig azt is, hogy valaki mást mond, mint amit érez. Pedig ezt tesszük mindnyájan minden áldott nap, és csak azért, hogy leegyszerűsítsük az életet.

Mi ez a riadt ébredés - ebben a félhomályos szobában - körülöttem egy zajongó várossal, melyet most hirtelen olyan idegennek érzek? Minden idegen itt, minden, nincs senkim, nincs egy zug, ahol begyógyíthatnám ezt a sebet a lelkemen. Mit csinálok majd itt, mire jók ezek a mozdulatok, ezek a mosolyok? Itt nincsenek gyökereim - igaz, máshol se. Ismeretlen táj lett a világ, ahol nem talál több támaszt a szívem. Idegen, aki tudja, mit jelent e szó.

Ha asszonyi testet ölelünk, olyan, mintha a kéklő égből a tenger felé sugárzó örömöt szorítanánk magunkhoz.

Ha az értelem elmerül a szépségben, csak a semmit habzsolja.

Ha lélegzünk, ítéletet mondunk.

Téved az a fajta irodalom, amelyik azt hiszi, hogy az élet azért tragikus, mert nyomorúságban éljük. Ennek ellenére lehet egyszerre nagyon szép és megindító is, épp ebben rejlik a tragikuma. Szépség, szerelem, veszély nélkül majdnem könnyű lenne az élet.

Minden egyszerű. Az emberek komplikálják a dolgokat.

A legnagyobb bátorság ahhoz kell, hogy az ember elfogadja önmagát úgy, ahogy van, az ellentmondásaival együtt.

Egy fiatal lélek nem lenne (...) képes a teljes lemondásra. Minden fáradt untsága összevéve sem elég hozzá, hogy legyőzze magában az újrakezdés heves vágyát. Sokáig nem ismertem fel a bennem rejlő életerőt. Talán meg fogja lepni, de rájöttem, minden önelégültség nélkül, hogy van bennem ellenállás - van erőm - van akaratom. És akkor még itt vannak a szép reggelek és az oly kedves barátok.

Tanuljunk meg élni és meghalni, s ne akarjunk Isten lenni, hogy emberek lehessünk.