Albert Camus
Nem szükséges kiszolgáltatnunk magunkat az embereknek, csak azoknak, akiket szeretünk. Mert ekkor nem azért szolgáltatjuk ki magunkat, hogy megjelenjünk, hanem pusztán azért, hogy adjunk.
Nem megtörni: minden ez. Nem belenyugodni, nem elárulni. Szilajságom segít, és ahová sodor, ott utolér szeretetem s vele az élet dühödt vágya, ami értelmet ad napjaimnak.
A világ szép, és ebből áll minden. Türelmesen tanít a nagy igazságra, hogy a szellem semmi és a szív sem több. S hogy a kő, amelyet felhevít a nap, vagy a ciprus, melyet a kitárulkozó ég felnagyít, behatárolja az egyetlen világot, ahol értelmet kap az "igaza van": az ember nélküli természet. Világunk megsemmisít. Lelkem mélyéig felkavar. Harag nélkül tagad meg. És én, beletörődve, legyőzötten igyekszem egy olyan bölcsesség felé, amelyben minden az enyém, - ha szemem el nem öntenék a könnyek, és a lelkemet betöltő költészet heves zokogása nem feledtetné el velem a világ igazságát.
Olyan életet élünk, amelyet nehéz élni. Cselekedeteinket nem mindig tudjuk a dolgokról támadt látomáshoz igazítani. (Azt hiszem, megpillantottam sorsom színét és máris szétfoszlik a tekintetem elől.) Fáradozunk és küzdünk, hogy visszanyerjük a magányunkat.
Hogy a hiábavalóság mit vesz el a lázadásomból, azt nem látom, azt viszont érzem, amit hozzáad.
Egyetlen kötelességet ismerek, a szeretetét. A többire nemet mondok. Nemet mondok minden erőmből.
Boldog vagyok vagy boldogtalan? A kérdés nem fontos. Fellobbanva élek. Dolgok várnak rám, emberek, bizonyára én is várok rájuk, minden erőmmel, minden szomorúságommal áhítom őket.
A végsőkig elmenni nemcsak ellenállás, hanem szabadjára engedés is.
A nőknek elviselhetetlen a szerelemmentes gyöngédség, amit a férfi ad. A férfinak keserédes.
Írni annyi, mint elveszíteni önmagunk iránti érdeklődésünket.
Közönséges lélek igényli, hogy mindig igaza legyen.
A legveszélyesebb kísértés: nem hasonlítani semmire.
"Megvetem az értelmet" a valóságban azt jelenti: "nem bírom elviselni kételyeimet".
A szenvedés nem ruház fel jogokkal.