Albert Camus

Nincs határ a között, amik vagyunk s amik szeretnénk lenni.

Ha jól végiggondoljuk, törtetésünk közönnyé nemesedik. Megtanuljuk, hogy csak azzal törődjünk, ami biztos, vagyis ami közvetlen. Az a dicsőség a legkevésbé csalóka, melyet át lehet élni.

Csak azért nevezzük szerelemnek azt, ami egy másik lényhez köt bennünket, mert a könyvek és a legendák hatására egy kollektív szemléletnek vetjük alá magunkat. Ám a szerelemről csak annyit tudok, hogy vágy, gyöngédség és érzelem keveréke köt egy másik lényhez. Ez az együttes minden esetben más és más. Nem illethetem egyazon elnevezéssel a legkülönbözőbb kísérleteket.

Az egészséges viselkedésbe beletartoznak a hibák is.

Csak az gyűjtöget, aki a múltból is tud élni.

A mindig reménykedők sehogy sem tudnak összebarátkozni egy olyan világgal, ahol a jóság helyébe nagylelkűség, a gyöngédség helyébe férfias hallgatás, a bajtársiasság helyébe magányos bátorság lép.

Elég embert láttam nagyon erkölcsösen nagyon rosszul cselekedni, s nap mint nap azt tapasztalom, hogy a becsületességnek nincs szüksége szabályokra.

Cselekedni, szeretni és szenvedni annyi, mint valóban élni, de csak olyan mértékben, amennyire kendőzetlenül élünk, és elfogadjuk sorsunkat, mint az örömök és szenvedélyek szivárványának egyetlen visszfényét, amely mindannyiunk számára ugyanaz.

Nem szeretek komolyan beszélni, mert akkor csak egyetlen téma marad: életünk igazolása.

A szabadság és függetlenség elérésének vágya csak olyan emberben merül fel, aki még reményekből él.

Majdnem minden esetben pénzkereséssel koptatjuk az életünket, amikor épp a pénz segítségével kéne időt nyernünk.

Egy ember mindig azon az egyensúlyon mérheti le magát, amelyet testi szükségletei és szellemi igényei közt képes megteremteni.

Engedelmeskedni a tűznek a lehető legkönnyebb, egyszersmind a lehető legnehezebb. De nem árt, ha az ember megmérkőzve a nehézségekkel, néha magába néz. Egyedül ő képes rá.

Minél többször érezzük az életet, a lázadásunkat, a szabadságunkat, annál többet élünk.