Albert Camus

Ha már egyszer meghalunk, világos, hogy nem fontos, mikor és miképpen kell meghalnunk.

Mert ami az utazás értékét adja, a félelem... Távol hozzátartozóinktól, távol nyelvünktől, elvesztve minden támaszunkat, megfosztva minden álarcunktól..., teljesen saját magunk felszínén találjuk magunkat. De mivel az az érzésünk, hogy lelkünk beteg, szemünkben minden ember és minden dolog csodaként nyeri vissza értékét. Egy asszony, aki önfeledten táncol, egy függöny mögül kikémlelt, asztalon álló üveg: minden kép szimbólummá válik. És amennyire saját életünk benne van ebben a pillanatban, annyira látjuk az egész létet benne tükröződni.

A vonzerő az, amivel úgy kapunk pozitív választ, hogy nem is kérdeztünk semmit.

Azelőtt az volt a kérdés, miképpen éljünk kegyelem nélkül, most az a kérdés, miképpen éljünk igazság nélkül.

Most már tudom, hogy az ember nagy tettekre képes. De ha nem képes egy nagy érzelemre, akkor nem érdekel engem.

Kérdés: mit tegyünk, hogy ne veszítsük el az időnket? Felelet: éljük át egész terjedelmében.

Nincs sors, amelyen a megvetés ne tudna felülkerekedni.

Az ember az egyetlen teremtmény a világon, amely nem akar az lenni, ami.

A munkának csak akkor van méltósága, ha szabadon választják.

A kétségbeesés megszokása rosszabb, mint maga a kétségbeesés.

Legtöbbször azokhoz fordulunk vallomásainkkal, akik hasonlatosak hozzánk, és osztoznak hibáinkban.

Hogy éljünk és élni hagyjunk, hogy az embert megillető tiszteletet, jóakaratot, a belé vetett hitet kinyilváníthassuk, annak érdekében szükséges embernek emberrel beszélnie.

A tél ölelésében tudja meg az ember, hogy lelke mélyén a nyár soha nem múlik el.

Az ősz (...) egy második tavasz, amikor minden levél virággá változik.