Ady Endre

Nekem a szerelem nem volt víg ajándék, Lovagi birkózás, tréfás kopja-játék, De volt ravatalos, halálos-víg torna, Játék a halállal, titkos élet-forma.

Őrjít ez a csókos valóság, Ez a nagy beteljesülés, Ez a megadás, ez a jóság.

Hiszen jó volt magamban, Magamért és magammal élni, De ezt a boldogságot Olyan jó volna fölcserélni.

Én az akarok lenni, aminek Maga akar engem.

Téged szeretlek, Hogy Te szeretsz, nem is olyan fontos: Két ember s mind a kettő bolondos. Mi lesz velünk, majd eldönti talán A Sors, e bölcs, gondos.

Megtanultam, hogy a szerelmi bánat legkisebb a világon.

Halottja van mindannyiunknak, Hisz percről-percre temetünk, Vesztett remény mindenik percünk És gyászmenet az életünk. Sírhantolunk, gyászolunk mindig, Temetkező szolgák vagyunk! - Dobjuk el a tettető álcát: Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Ez a ricsaj majd dallá simul át, Addig halottan avagy éberen, Pihenjen a szent láz s az értelem, Míg eltünnek a mai figurák.

Lámpás volt reszkető kezemben És rongyolt lelkemben a Hit S eszemben a régi ifjuság: Éreztem az Isten-szagot S kerestem akkor valakit.

Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Kifestett arcát angyalarcnak látom: A lelkem lenne: életem, halálom.

Nem bírom már harcom vitézül, Megtelek Isten-szerelemmel: Szeret kibékülni az ember, Mikor halni készül.

A mély gyűlölet szavai majdnem olyan jól estek, mint valamikor azok a másféle szavak. Érdemtelen voltam bár azokra és ezekre is. Nagy, önző kegyetlenséggel kívánom, hogy gyűlöljön tovább is. Még nekem is jól esik és jó hinnem néha, hogy valaki - gyűlöl.

Kitől kívánjak magának boldogságot? Van e más Isten, mint a nyomorúlt s mégis felséges "Én"? (...) Közeleg a karácsony, visszavarázsolta a rég romdadűlt Naiv-országot: mondjúk, hogy van! Van Hatalom és Gondviselés. Őrködjön maga felett, drágám, ez a hatalom.

Aki tudatosan hazudik, az galád... (...) Aki ismert hazugságokat elhisz, az hülye.