Ady Endre
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe, Vijjogva, sírva, kergetőzve, Két lankadt szárnyú héja-madár.
Aminek éltem, amiért lángoltam: ragaszkodom ahhoz most is. Nem tagadok le semmit belőle. A régi vagyok s leszek szemem behunyásáig.
Láttalak a multkor, Mosolyogva néztél, Éppen úgy, mint akkor, Mikor megigéztél. Vérpiros ajkaid Mosolyogni kezdtek; Olyan bájos voltál, Mint mikor azt sugtad: "Édesem, szeretlek!"
Még megbocsátni Szeretek, ha nagy bűnök akadnak S másoknak inkább És néha-néha magamnak. És szeretem az embereket Szánva, őszintén: Egy kicsit valamennyi úgy jár, Mint én.
Meg kell érteni a gyermeklelket, s óvó, bizalmas társul kell odaadni neki a mi voltaképpen egyazon, csak éppen terjedelmesebb, fölnőtt lelkünket.
Jó, mert süt a Nap, Felhőzik a felhő S tán kicsi, furcsa szerencsével eljő A Holnap. A Mánál mindig különb Holnap.
Jöttem a Gangesz partjairól, Hol álmodoztam déli verőn, A szívem egy nagy harangvirág S finom remegések: az erőm.
Megöl a disznófejű Nagyúr, Éreztem, megöl, ha hagyom, Vigyorgott rám és ült meredten: Az aranyon ült, az aranyon, Éreztem, megöl, ha hagyom.
Bizony én erősen magyar vagyok, persze e voltomat is kegyetlen kritikával kísérve.
Akitől legjobban félünk: annak a rovására gúnyolódunk legtöbbet.
Szerettem. Milyen szerelem volt. Sem illata, sem fénye nem volt. Kínzó, hideg érzés, névtelen epedés, napsugár-szatírok kegyetlen játéka.
Azt hiszed, a mámor nem az én karomba fog dobni?... Nem fogsz feledni, csak ha én akarom. Sorsod hozzám van kötve.
A csúnya nőnek sok barátnője, a szép nőnek - sok barátja van.
Nem voltam, nem vagyok, nem lehetek méltó a maga szerelmére. Maga a tisztaság, az édes, szűzies érzelmek ragyogó ideálja, s én... én egy szebb életnek ide maradt romja: fakó, hétköznapi ember.
Talán holnap, holnapután szemrehányásokat tesz magának gyengeségeért, de most nem bír a szívével, valami bűvös erő olyanná tette, amilyen valóban, s amilyen ő nem akar lenni: érzékeny, álmodozó, gyönge nővé, aki édes rejtélyek, sejtelmek világában él, kinek érzékeny szívecskéje többet megfejt, mint ezer bölcselő lázas, töprengő agya, s kinek minden érzése egy édes, misztikus, csengő költemény.