Ady Endre
Mit hagyok itt, nem is tudom már, Messzebb-messzebb visz minden óra. Fekete-zöld babérfák terhe Esőzik a bús távozóra: Én kifelé megye
Hirdetni fogod: te akartad S mindent, mi történt, te akartál S hogy nálam is hatalmasabb vagy S a Halálnál.
Csak önmagam tartom bilincsen, Önmagam számára nincs lángom, Szivem, reményem, hangulatom, Erőm, bizalmam, csókom nincsen
Én nem hívlak, Te akarsz jönni, Ma még könnyű, szokott a bánat, Tán nem ölne meg a búcsúzás, Ma még irgalommal kívánlak.
Valamely Isten-fejen állok,
Mert így birom a birhatatlant,
Mert így birom el a szivemet,
Ezt a jó és mégis rossz katlant.
Állok, várok, nézek riadtan,
Sehogysem bizok az Időben
S a fájdalmaim kiömlenek
Áradt tavasz-vizekként bőven.
Én egyre vágynék: förtelmeset zuhanni S mégis élve Semmisülni, élni, vágyni és kapni.
Sohse kivánkoztam nagy erdőket nyírni, Fájásokat fájón, fájlalva lebírni, De szeretek olykor s manapságig írni S fájó fájdalmamat imigyen kisírni.
Fájnak az Életnek fájásai, fájnak S fájnak orv képei torz, képtelen tájnak, Szemembe csatornás könnyeket ma vájnak: Szabadúlj el Öröm, szabadúlj el Bánat.
Kár, hogy néha sokáig élünk És úgy vagyok, hogy sehogy se vagyok.
Ízedet ízlem édes szájjal
S aztán egyszerre el-tova-tünsz
Csalással, bűnnel és homállyal.
Úgy tünsz, mintha nem lettél volna
Bolond életemnek dáridós,
Izletes, tegnapi koboldja.
Vár bennünket minden boldogság, De őrjöngőn nem rohanunk. Biztos, hogy megtaláljuk egymást S kinyujtva Már távolról ölel a karunk.
A legdrágább a világon az élet, az élet az egyetlen igazság s az élet az egyetlen cél.
Engem kinullázott az Élet, Én már dacból sem adnék Bárkinek is meleg hűséget.
Még egyszer fogom más csókjainál Szemeimet lezárni: Majd ha ő is így csókol valakit, Csukott szemekkel, Mert engem nem bírt már tovább várni.
Mint elárvult pipere-asztal, Mint falnak fordított tükör Olyan a lelkünk, kér, marasztal Valakit, ki már nincs velünk.
Facebook
Pinterest