Ady Endre
Ím, itt a válasz: élek, vagyok, Fáradtan, fájón, ahogy lehet, De élek s úr fogok maradni Tenger, sors s mindenek felett.
De e süket tél-támadáskor Érzem legjobban ősi voltam, Hogy nem először bandukoltam, Hogy nem először sírok.
Nincs már Közel és nincs már Távol. Régi asszony s régi legénye Úgy suhanunk, úgy simulunk, Úgy hull reánk a hűs Holdnak fénye, Úgy borulunk, úgy remegünk Egymásba, mintha soha-soha Kettő nem lettünk volna ketten.
Nagy vágy-kötelek elszakadnak, Ébrednek oktalan szerelmek S karunkon a régi örömök Lesznek bús, utálatos terhek.
Érzem benned az Életet, Érzem, hogy te vagy az Érzés, Akit azért kaptam, Hogy az Életet soha-soha Érezni el ne üttessem, Míg élek.
S mondhatnék többet vallomásnak: Én gyermeknek, jónak születtem, Csak az Élet lovalt be másnak.
Oh, de borus, oh, de sötét, Vígasztalan a jelen... Ifjúkorom boldogsága Csak kínzó seb szívemen, Égő pokol és kárhozat Az én egész életem!
Csillagunk a hideg Hold. Lelni Se lehet csillagot hidegebbet, De bennünk ősz hajak, csorba dalok Szeretnek és forrva szeretnek. Senki sem érti, mert sohse volt ez S szomoru palástunk elnyúlva kacag, De meztelen előnk csillogva az éjben Egyen, nagyon, új és új ájulással, Egyen, nagyon, örökre összetapad.
Nagy az én bűnöm: a lelkem. Bűnöm, hogy messze látok és merek.
Hogy volt? Mindegy. Fáradt a vérem, Imádom a fényt, lángot, meleget, Keresek egy csodát, egy titkot, Egy álmot. S nem tudom, mit keresek.
Könnyel mázolom be arcát, Szemöldökét vérrel festem, Sóhajt tűzök a hajába. Könnyel mázolom be arcát.
Facebook
Pinterest