Ady Endre
Hunyhat a máglya Ezek a szomorú, vén szemek Nem néznek soha másra.
Jól van, menjen csak, menjen csak. Késő már minden. Én nem ejtem ki soha a nevét, maga se az enyémet biztosan. De maga nem felejt el engem, és én se magát, amíg élek.
Kis lyányom, szörnyü ez az Élet, Csupa örökség s csupa vád. A te jövődért izzad, harcol Édes apád.
Hideg verejték veri testem, Remegően, félve, halóan, Az őszi fűszálnál fakóbban Állok és már érzem a vesztem, Meghalok érted.
Be búsak vagyunk, be nagyok, Csókokban élő csóktalanok, A Végtelent hogy szeretjük: Sírunk, csókolunk s újra kezdjük.
Olyan mindegy, mint szeretünk, Olyan mindegy, csókunk mifajta, Olyan közeli a Halál S olyan nagyszerü győzni rajta.
Hideg szívvel, közönnyel nézek mindent, Ami még nemrég lelkemig hatott; Mi lett belőlem? Emberek közt járó, El nem siratott, bús élő halott
Ne hivogass, de te jőjj el, Mikor én már nem hívhatlak, Vigy magaddal oda vissza, Ahol ábrándjaim laktak...
Százszor földobnál, én visszaszállnék, Százszor is, végül is.
Édes átok: Utolsó napig és hajszálig Gyermek-szemmel Nézni a világot.
Én az álmod szeretném visszahozni, Te tán szivembe vágyat oltanál - Küzdünk egymásért hasztalan, hiába: Köztünk a multnak tiltó romja áll!...
Küldöm a szívemet szivedre
Óráiban borzalomnak,
Hátha mégis odatalál,
Ahol egyetlen helyet kaphat,
Hol tán mégis pihenne.
Be nagyon rettent ez a várás,
Be méltatlan is a mi sorsunk:
Tépett és véres milliók,
Két szép ember, kiket rosszkor vett
Elő a megkivánás.
Ha úgy érzem, hogy most szeretlek, Haljak meg most, ez üdv alatt, - Többet ér egy hosszu életnél Egy álmot nyujtó pillanat!
Minden, amiben hittünk, Oda-van, oda-van, oda-van És szerencsés És boldog, ki csak önmagáért Boldogtalan.
Áldom, hogy vagy s hogy Végzet vagy, Azt is áldom, Nem tudom, hogy tudsz jó lenni S ha csak rossz vagy, így szeretlek.
Facebook
Pinterest