Ady Endre
Ifjú szivekben élek s mindig tovább, Hiába törnek életemre Vén huncutok és gonosz ostobák, Mert életem millió gyökerű.
A magamfajta ember a csókot azért hajszolja, hogy a szomorúságból szabaduljon.
S ha rám dől a szittya magasság, Ha száz átok fogja vérem, Ha gátat túr föl ezer vakond, Az Oceánt mégis elérem.
Óh, jaj, szédülök itt a parton, Óh, jaj, most mindjárt itt leszel, Kérdezlek majd és kérdezel És összecsap két szomju-lélek És fejemet kebledre hajtom. Jaj, ne. Ne jöjj. Reszketek, félek.
Maradjon szent talánynak Ő, Maradjon mindig újnak. Véres szivemre szomorún A könnyek hullnak, hullnak.
De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim, Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni, Az Élet szent okokból élni akar S ha Magyarországra dob ki valakit, Annak százszorta inkább kell akarni.
Őrzők, vigyázzatok a strázsán, Az Élet él és élni akar, Nem azért adott annyi szépet, Hogy átvádoljanak most rajta.
Szörnyű idők ezek, de szép idők, s bánataimnak legbánatosabbja az, hogy nem most, és veletek vagyok olyan ifjú, amilyennek ma lenni illik, s amilyenek hiszem, hogy vagytok.
Jaj, hogy elfut a tollam alól,
Ami igaz, ami esztelenül Szép.
Pedig a szó nekem ópium,
Pogány titkokat szívhatok belőle.
Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek, Vagy marad régiben a bús, magyar élet.
Most már járom kálváriámat, Volt arcok utánam köszönnek S vén szívemre, míg botorkálok, Kegyetlenül, gúnyosan jönnek Új szerelmek s még fájóbb könnyek.
Boldog vagyok, mert nagyon szenvedek, Boldog vagyok: érted vagyok beteg. Halálra szánt, mint rég ezelőtt, Mint régen a hajdani nem szeretettek, Mint régen a régi, bús szeretők.
Facebook
Pinterest