Ady Endre
A vágy sóhaj lett nemsoká: Szeretet szárnyán merre szálljon? Nincsen rokonszív, nincs hová
De úgy élni, mint millió Közönséges lélek, Pazarolni lelked kincsét: Ez halálos vétek.
Az élet szent, szép, hatalmas és értékes valami. A sárban is szép, a szűz havasi tetőn is. Mert mélység és magasság az élet.
Ne vádoljunk senkit a multért, A vád már úgyis hasztalan. Talán másképp lehetett volna, - Most már... mindennek vége van!... Úgy szeretnék zokogni, sírni A sírra ébredt vágy felett, - De ránézek fehér arcodra S elfojtom, némán, könnyemet.
Zavart, beteg, megtört a lelkem, Ezer fájó sebet kapott, Lázas hittel úgy érzem néha, Hogy tőled várhat balzsamot. Várlak, követlek, szomjuhozlak, Te vagy a célom életem... ...Pedig tudom, hogy már a multat Nem adod vissza énnekem.
Talán akkor jutott eszembe, Hogy ámítom csak önmagam S talán te is másra gondoltál, Míg rám borultál szótalan...
Szívem szorul a félelemtől S megrendül a kétség alatt, Hogy szeretni csak színpadon tudsz S magadnak élned nem szabad. Hogy szíved e rajongó álmon Csak gúnyolódik, csak nevet... - Még nem érzéd szivem szerelmét, Már itt a vég... Isten veled!...
Te csak repülj, repülj tovább is, Repülj egy hosszú életen, Ne ismerd meg azt a fájdalmat, Melyet szereztél énnekem... De - talán - majd egyszer csalódva Fel fog zokogni jégszived S meg fogod bánni, nagyon bánni, Hogy jégre vittél engemet!...
A multak álmán, balgaságán Nevetni hogy tudsz, édesem?... Feledheted a régi álmot, De ne gúnyold ki sohasem, Azt az édes, szerelmes álmot, Melyből az élet felriaszt, Ne hidd, hogy a szemedre hányják, Hiszen csak álmodtuk mi azt!...
Ragyogó, sugáros Énnekem itt minden, Pedig, ki szeressen, Tudom jól, hogy nincsen... Ide köt, ide fűz Lelkem régi álma: - Bearanyoz mindent Legelső szerelmem Leszálló napjának Aranyos sugára, Búcsúzó sugára...
Elmulás zenéje, bús őszi, hideg szél, Feledni akartam, altatni szivem, Dacolni a múlttal, úgy-e, mily rideg cél? De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen... Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod Az emlékezésnek régi lángjait, Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog, Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt!...
Újságos ízével a vágynak
Pirulón és reszketegen
Hajtom megérkezett, megérett,
Drága öledbe a fejem.
És mégis megvártalak.
Neked én vagyok neked-szántan És hogyha nincsen örömöd És hogyha nem érted a mát, Mindegy: én meg nem bántam.
Tele szivem békével, Túllátok már a földi rácson. Fáj az élet. Mindenkit Kérek: ne, ne, ne bántson.
És hunyjon el az életem, Mert csupa-csupa kárt csinál S ami áldás, azt temetem.
Facebook
Pinterest