Ady Endre
Harccal jön minden ember S minden harcnak bánat a vége, Ne legyek most már többé Senki élőnek ellensége.
Uram, az én rögöm magyar rög, Meddő, kisajtolt. Mit akar A te nagy mámor-biztatásod? Mit ér a bor- és vér-áldomás? Mit ér az ember, ha magyar
Én a Halál rokona vagyok, Szeretem a tűnő szerelmet, Szeretem megcsókolni azt, Aki elmegy.
Megálljatok, kínok, sebek, Ne siessetek. Meghalok én szépen, szabállyal, De beszédem van a Halállal.
Mikor fogunk már összefogni? Mikor mondunk már egy nagyot, Mi, elnyomottak, összetörtek, Magyarok és nem-magyarok?
Hetedhét országban Nem találtam mását: Szeretem szép, beteg, Csengő kacagását, De nagyon szeretem.
Csak egy napig fáj minden fájás, Huszonnégy óra s nem jön rosszabb, De ez az egy nap egyre hosszabb.
S tornyosan tornyosulnak Vétkeink vert felhői, Hangosan szitkozódnak Multunk leselkedői, Kik csak azt tudják, hogy hazudunk.
Itt a szerelem áldott, könnyű, Boldogan balga dolog, Aki szeret kinézi párját S nagyon reá mosolyog.
Kérdés, kísértés és titok. Én azt várom: valaki majd Hívni fog S édes, meleg szájjal Sugja meg majd, hogy ki vagyok.
Nincsen semmi, ami van, Egy Való van: a Nincsen, Az Ördög a rokonunk S ellenségünk az Isten.
Mindig a holnapra mosolygok, Elvágyom onnan, ahol bolygok, Úgy vágytam ide s most már szállnék. Óh, én bolond, bús, beteg árnyék.