Ady Endre
Dunának, Oltnak egy a hangja, Morajos, halk, halotti hang. Árpád hazájában jaj annak, Aki nem úr és nem bitang.
Pokolhintán vad, szédítő körök, Tüzes mélységek fönt s alant, Zuhanva szállni, szállva zuhanni Való alatt és képzelet fölött És mindenütt és mindenütt És mégis a konok határok Kemény tilalom-léce üt, Mert várhatatlanokra várok S nem várok mást, mint várhatatlant: Oh, véres kínok véres kínja ez.
Napsugarak zúgása, amit hallok, Számban nevednek jó ize van, Szent mennydörgést néz a két szemem, Istenem, istenem, istenem, Zavart lelkem tegnap mindent bevallott: Te voltál mindig mindenben minden.
Az élet már adott sokat, Bódítót, furcsát és keservest, De még valamit tartogat.
Valahol egy bús sóhaj szállt el S most lelkemen pihen, Valahol kacagás csendült most S mosolyog a szivem. Valahol szép lehet az élet, Mert lány után futok S valahol nagy lehet az átok, Mert sírni sem tudok.
Amit mi eseménynek hívunk, amiről mi krónikát írunk, egy rövid epizódja, eltörpülő mozzanata annak a nagy tragikomédiának, aminek Élet a neve.
Nem áhított így soha senki, Nem tud téged más így szeretni Óh, jaj, Hiába, hiába, hiába
A te napod, a te virágod Ejté meg egykor lelkemet; Azt a napot, azt a virágot Feledni nékem nem lehet! Ébredő szív első szerelme, Van-e ki téged elfeledne?... Van-e ki téged eltemet..
Van az életben egy-egy pillanat, Hogy nem várunk már semmit a világtól, Leroskadunk bánat terhe alatt, Szívünk mindenkit megátkozva vádol. Míg porba hullva megsiratjuk, Mi porba döntött - sok keserü álmunk, Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen, Míg testet öltött fájdalmakká válunk.
Mért tudjuk azt, hogy élünk? Mért nem bátrabb a téboly S minden értést, mi még volt, Mért nem söpör világgá?
Én reszketek egyedül elkárhozni, Magammal vinném beteg lelkedet... De végzetünkkel mindhiába küzdünk: Nekünk együtt még halni sem lehet!..
Amikor szerelmet sovárgunk, Egy csontváz karja nyúl felénk...
Ezer, hazug, játékos mátkaságnak, Futó csillagok fényüket rám-szórták, Elkábítottak olcsó mandragórák S az Élet helyett nem jöttek csak órák.
Milyen csonka ma a Hold, Az éj milyen sivatag, néma, Milyen szomoru vagyok én ma, Milyen csonka ma a Hold.
Engem egy pillanat megölhet, Nekem már várni nem szabad, Engem szólítnak útra, kéjre Titokzatos hívó szavak, Nekem már várni nem szabad.
Facebook
Pinterest