Ady Endre
Sírok én is, siratgatom Boldogságom; hiába, Nem fog az már újra nyílni, Mint a jázmin virága. Ha látnátok, mikor könnyem Az arcomon lepereg, Tudom, hogy megsajnálnátok, Gonosz nyelvű emberek.
Ismerlek jégen, bálteremben, Szalonban, utcán, mindenütt, Tudom, hogy üres szíved, lelked, Fagyod egy vulkánt is lehűt. Te mindig csak ragyogni vágyol S örülsz a hóditás felett... Sajnos! csak akkor tudtam mindezt, Hogy jégre vittél engemet.
Ha van lelked a szakításhoz, Ha van erőd a feledéshez: Szakíts, feledj!... Úgy sem volt az szerelmi mámor, Csak egy szeszély, mit szít a távol. - Isten veled!...
Emlékszik e históriára És nem mereng el e felett? Nem mondja, mint én - könnyes szemmel, Hogy: Boldogok a gyerekek, Mert tudják, mi a szeretet!
Az őszi rózsa olyan szép volt Akkor; most is emlékezem, Hogy féltünk a korai dértől, Ha nézegettük kettesen. Az őszi rózsa s mi szerelmünk Milyen hamar elhervadott... - Milyen az ősz maguknál, édes? A nap még most is úgy ragyog?
Fehér ördög-lepel hullott miránk, Fehér és csöndes lesz már a világ, Átkozlak, téplek, marlak szilajon, Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom. Megöl a csend, ez a fehér lepel: Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.
Csak tudnék én mást úgy kivánni, Mint téged. Óh, csak jönne más. Egy más asszony. Valaki. Más. Akárki.
Csókoljuk egymást, együtt pihenünk, Áltatjuk egymást, hogy egymásra vártunk, Halvány az ajkunk, könnyes a szemünk, Sápadt a lángunk.
Karollak, vonlak s mégsem érlek el, Itt a fehér csönd, a fehér lepel. Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán, Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk, Állunk és várunk, csüggedt a kezünk A csókok és könnyek alkonyatán.
Te, aki már ezer élet közt Osztottad szét a lelkedet, Elképzeled, hogy egy egész szív Mást nem, csak tégedet szeret. Hogy azt, ki a festett világban Elvesztette önnönmagát - Egy bús poéta úgy imádja, Mint az igazság angyalát...
A szívet legyőzni nem lehet. Nem talál annyi boldogságot egy végigjátszott életben, mint egy átérzett percben.
Elválunk most már. Eladtad a lelked...
Hisz' én mi voltam?... Álmodozó koldus,
Szívvel fizettem csupán a szerelmed!...
Te fényre vágytál. Meglelted a fényt is,
De majd a fényben keresed a lelket -
Felednél mindent, emlékezel mégis!..
Megszeretik egymást Ifjú és leányka. Tündér-álmot szőnek, Sírnak is utána, - Megszeretik egymást S elfeledik egymást!
A nagy szerelemből Nem maradt meg semmi. A multat olyan jól El tudtam feledni: Nem emlékszem másra, Csak a búcsuzásra.
Facebook
Pinterest