Idézetek a valóságról
Tanúi vagyunk az örökkévalóság egy múló szakaszának. Fontos dolgok történnek, de egyesek ezt sohasem veszik észre. Balesetek jönnek közbe. Egyes epizódoknál nem vagy jelen. Jelentésekre hagyatkozol. És emberek elreteszelik az elméjüket. Mire jók a jelentések? (...) Azok a beszámolók, amikre neked szükséged van, ritkán származnak azoktól, akik a történelmet csinálják. A naplók, memoárok és életrajzok a társadalmi védekezés szubjektív formái. Az archívum tömve vannak ilyen gyanús irományokkal.
Művészet az, hogy a kezedre játszom a figurákat, és elhitetem veled, hogy te ütötted le őket, mert te vagy a ravaszabb, és én a hülye. Minél inkább a helyzet urának hiszed magad, valójában annál kevésbé vagy az.
Egy ember személyek egész névsorát ölheti meg, de nehezen tehetné, ha hús-vér alakban látná a nevek viselőit.
Nagyon okosnak hiszik magukat a mesemondók, mikor egy ügyes húzással félbevágják a történetet ott, ahol a szerelmesek a legboldogabbak, mert így elfelejtkezünk arról, hogy mi a fájdalom. Mert természeténél fogva egy szerelem egyensúlya előbb-utóbb felborul.
Azt hiszem, maga azok közé tartozik, akik inkább szembenéznek az igazsággal, mint hogy hamis mennyországban éljenek.
Próbálok nem építeni fellegvárat vattacukorból, nehogy aztán rám olvadjon az egész.
Az emberek mindig a látszat után ítélnek. Nem keresik a dolgok mögött az igazságot, (...) hanem megelégszenek az előttük fekvő valósággal, sőt annak látszatával is, mert az mindig kézzel fogható realitás.
Az emberek azt hiszik el, amit el akarnak hinni.
Egy fotó megfellebbezhetetlen bizonyítéka annak, hogy egy bizonyos dolog megtörtént. A kép torzíthat; mégis mindig megmarad a föltevés, hogy létezik vagy létezett valami olyasmi, ami a képen látható.
Aki fényképez, azt úgy érdeklik a dolgok, amint vannak, változatlan status quó-jukban (legalábbis addig, amíg meg nem születik a, "jó" kép), más szóval: a fényképész cinkosságba kerül mindazzal, ami érdekessé, fotózásra érdemessé teszi a témát - még ha ez az érdekesség egy másik ember szenvedése vagy balszerencséje is.
A rémület megváltoztat bennünket, mert nem tudunk feledni. Meg vagyunk verve az emlékezettel. Akkor kezdődik, amikor elég idősek vagyunk ahhoz, hogy megértsük, mi a halál, és rájöjjünk, hogy előbb vagy utóbb elveszítjük a szeretteinket. Soha nem leszünk már a régiek. De azért rendbe jövünk. Folytatjuk.
Van egy arc, amit csak önmagunkat elképzelve látunk - lehet, hogy ez az igazi. (...) És van, van arc, amit csak az lát, aki szeret, akit szeretünk. Ez a legszebb, a legmulandóbb. A legérvényesebb.
Az álmok (...) ugyanolyan hatással vannak ránk, mint ha valóban megtörténnének. Ha rosszat álmodunk, verejtékezve és remegve ébredünk. (...) Mi van akkor, ha azt mondanám neked, hogy most is csak álmodsz, bár te nagyon is valóságosnak érzed? Hiszen álmaidban teljesen háttérbe szorul a való világ, nem? Mintha csak árnyéka lenne a láthatatlan világnak. És ez a láthatatlan világ az igazi varázslat forrása. Míg alszol, valaki füledbe súghatja, hogy miket álmodj.
Létezik egy láthatatlan világ. Helyenként áthatol ebbe az életnek nevezett álomba, amit te valóságosnak nevezel, és vannak, akik képesek átlépni a világainkat elválasztó határokat.
Az alvó ráébredt, hogy a világ sokszínű és érdekes, sokkal szebb, mint az álom, amit összetévesztett a valósággal.
Facebook
Pinterest