Idézetek a valóságról
A szem azonban igen megbízhatatlan tanú (...) Nemegyszer csupán azt látjuk, amit a szemünknek szántak.
A szeretet kényszerítette arra, hogy mindenáron megfeleljen az elvárásoknak, még akkor is, ha ezért saját álmait kellett föláldoznia. (...) Nem vette számításba, hogy egyszer úgyis ráébred a rideg valóságra, és akkor majd nem tudja, hogyan védje meg magát, védtelen lesz és kiszolgáltatott.
Az egész életünk azzal telik, hogy mondogatjuk, mennyire szeretjük ezt vagy azt az embert, miközben valójában csak szenvedünk, mert ahelyett, hogy elfogadnánk az erejét, állandóan csökkenteni próbáljuk, hogy beleférjen a világba, amelyet elképzelünk magunknak.
Csakis a legmélyebben meghúzódó elvárásaidnak van hatalmuk valóságod formálására.
A valóság nemcsak az, amit a szem lát, és nemcsak az, amit a fül hall és a kéz meg tud fogni, hanem az is, ami rejtve marad a szem és a tapogató ujjak elől, és csak annak fedi fel magát néha, egy-egy pillanatra, aki a lelki szemével keresi, aki belülről tud figyelni és hallani, és képes a gondolataival tapintani.
Az emlékek és az érzések megfoghatatlanok, viszonylagosak és elfogultak, ezért folyton a biztos valóságra támaszkodunk - nevezzük ezt másik, alternatív valóságnak -, hogy igazoljuk az események valóságosságát. Lehetetlen különbséget tenni aközött, hogy milyen tényeket fogadunk el valóságosnak puszta látszatuk vagy saját vélekedésünk alapján. Ahhoz, hogy a valóságot egzaktan meghatározzuk, szükségünk van egy másik valóságra, amely az előzőt igazolja. Ez a második valóság pedig feltételez egy harmadikat. Tudatunkban így végtelen lánc formálódik, és annak működése teremti meg létezésünknek és életünk színhelyének érzetét. Megtörténhet, hogy a lánc megszakad, és elveszettnek érezzük magunkat. Mi tehát a valóság? A lánc melyik oldalán van? Az innensőn, a szakadás előtt? Vagy a túlsó felén?
Fényképről ítélni lehetetlen (...). A fotó csak lenyomat, árnyék. Hol vagyok már róla én, az igazi? A lényeg nem látszik egy képen.
Mi ketten töredéklények voltunk, akik épphogy megízlelték a váratlan, megéledő valóság jelenlétét, ami majd kitölt bennünket és teljes egésszé tesz. Ott álltunk egy soha nem látott ajtó előtt. Csak mi ketten, derengő fényben, szorosan összekulcsolt kézzel, hogy tíz másodpercre érezzük a repülés szabadságát.
Felfedni annyit tesz: egy pillanatra fellibbenteni, majd visszaejteni egy fátylat. Fellibbenteni a fátylat valamiről, ami már nem létezik.
Az nem véd meg a gonosztól, hogy nem hiszel benne.
A világ illúzió, minden illúzió, a szerelem "per se" illúzió. Ha már nem hiszel benne, elmúlik.
Ha az igazságot mondják, az nekem sohasem fáj... Csak a valóság.
Az élet nem álmok és ábrándok megvalósulása, hanem hideg valóság, ezzel számolni kell.
Azt mondani, hogy bármit megtehetek, amit csak akarok, olyan, mint kihúzni a dugót a kádból, és aztán azt mondani a víznek, hogy mehet, ahová akar.
Úgy érzem magam, mint mikor a Cápákat nézem, isten tudja, hányadszor, és a férfiak ott imbolyognak a kis csónakban a sötét tengeren, részegek és énekelnek, és minden kellemes és jó, és azt fantáziálom, hogy a filmnek ebben a most látott verziójában a cápa tán nem ér az evolúciónak arra az igen magas fokára, hogy befaljon egy csapat emberi lényt, hanem békésen tovább úszkál, és senki nem esz meg senkit. És nézem, miközben tudom, amit tudok, és ez bizonyosság, de mégis, haloványan azt remélem, hogy az az egyetlen kazetta került hozzám, amelyet a valósággal szembenézni nem tudó érzékeny lelkemnek készítettek.
Facebook
Pinterest