Idézetek a valóságról
A meglepett ember végigtapogatja a tárgyakat, vajon valódiak-e, s aztán saját magát, hogy igazán ő-e az?
Nincs képmutatóbb mondás, mint ha az ember így biztatja magát: tudni akarom, mihez tartsam magam. Alapjában véve egyáltalán nem akarjuk tudni. Félünk tőle. A félelemhez hozzájárul valami homályos törekvés, hogy csak minél később tudjuk meg a valót. Ezt nem valljuk be magunknak, de szívesen visszafordulnánk, s ha nagyon előreszaladtunk, szemrehányásokat teszünk magunknak.
Az ember belép az életbe, hogy keressen és találjon elegendő szépséget, hogy megőrizze, hogy elnyerje és növelje, hogy küzdjön érte, hogy mindennel szembenézzen, és megküzdjön érte, és ne törődjék a halállal, és még haldokló szemeit is feléje fordítsa. És a félelem és unalom és nemtörődömség és a mohóság, amelyek alapjában véve testvérei a félelemnek, akik leselkednek ránk, és előkúsznak éjszakánként, ezek ellene vannak, hogy elpusztítsák, hogy tönkretegyék és megsemmisítsék. Csak fel kellene emelnie szemét, és akkor meglátná, hogy mindez éppoly valóságos része az életének, mint a futó felhők vagy mint a hajló fűszál, de ő lesüti a szemét, és megmarad dörmögő, gyáva, piszkos, elhízott kis csavargónak, aki tele van álmokkal és gyáva kifogásokkal.
Furcsa, mennyire másképp ütnek ki (...) a valóságban a dolgok. Tulajdonképpen egyikünk se gyanította az igazságot, és vakon tapogatóztunk, amíg a végén, még mindig merőben megtévesztve, a helyes útra léptünk - csalóka célért. S most, hogy célba értünk, még csak gyűlölni se tudom.
Ez a lélek misztériuma, amit a szenvedély, a bűnös szenvedély is feltár előttünk; és egy egész életnyi mocsok sem homályosíthatja el a szeretett teremtés tündöklését, ha egyszer tündöklőnek mutatja nekünk a szerelem.
Nincsenek csodák, csak emberek.
A valóság a lélek, az illúzió a világ. Rettenetes, hogy mi fordítva élünk. Ténynek vesszük a világot, mivel merevebb, közönyösebb, és "tényszerűbb". Holott csak formája a rugalmas léleknek, mint pohár víznek a pohár.
Aki olyasmiben reménykedik, hogy az idő helyrehoz mindent, begyógyítja a sebeket, csalódik. Az idő nem mulaszt el semmit, nem gyógyít be semmit - az idő bennünket pusztít el. Ez a valóság, de az időben így is lehet élni.
Ostoba volt, gyáva és ostoba, de viszont senki sem figyelmeztette őt arra, hogy erős kézzel nyúljon az élethez, soha senki sem mondta neki, hogy mennyire nem számít a félelem, szenvedés vagy halál. De mi haszna van most ilyenekre gondolni? Mindez már túlhaladott dolog.
Nem simíthatjuk fényes bojttá a valóság széttartó, kusza szálait.
Valójában senki nem azt látja, ami a szeme előtt van, és csak lépésről lépésre képes az ismeretlen helyzetet újraértékelni, összerakni a részletekből az igazi képet.
A gonosz halhatatlan. Nem pusztul el, csak új arcot ölt, más nevet vesz fel, és noha már találkoztunk vele, attól még nem leszünk védettek. A villám kétszer is becsaphat ugyanoda.
A felnőttek azt követelik, hogy őszinték legyünk egészen. Őszintének lenni nagyon nehéz. A felnőttek se őszinték. És nagy ködöt kavarnak maguk körül, hogy mi ne lássuk őket.
Könnyű felejteni, amíg az akarat reflektorai világítanak, de a pihenés óráiban, a kimerültség óráiban erősebbek a kísértetek.
Az álmok nem azonosak a valósággal, de azok is fontosak.
Facebook
Pinterest