Idézetek a vallomásról
El lehet terelni a folyót, dacolni lehet a tenger viharaival, meg lehet hódítani földeket, országokat, le lehet győzni a legvadabb bikát, de tiszta lélekkel tiszta társra lelni a legnehezebb ezen a világon.
Ah, ez az üresség! ez a szörnyű üresség, amit itt érzek a lelkemben! - Sokszor gondolom: ha csak egyszer, csak egyszer szívedre szoríthatnád őt, ez az egész űr ki lenne töltve.
Úgy érezte, valami kiterebélyesedik, szétárad benne, melegen, lágyan és parttalanul, és ez a valami számtalan kézzel húzza le magához; hirtelen elviselhetetlennek érezte, hogy így álljanak itt egymás mellett, talpuk keskeny síkján egyensúlyozva, nevetségesen felegyenesedve, ahelyett, hogy mindent feledve leroskadnának, és engednének végre bőrük zokogó kívánságának, annak, ami régmúlt évezredek mélyéből szólítja őket, onnan, ahol még nem volt semmi, sem gondolat, sem kérdés, sem kín, sem kétely - csak a vér sötét boldogsága létezett.
Mindent újra kezdenék, mert örök feszültség bennem a lényed, és nekem, míg élek, sohase lesz belőled elég. Hát nyilván az életem mélyéből támadt szerelem az, amit irántad érzek, nemcsak a férfi vágya a nő után. Mert ilyesmire csak a szerelem képes.
Siettem ugyan, míg melléd kerülhettem - de, hogy te: célom?
A legmélyebb és legigazibb vágy annak a vágya, hogy közel kerüljünk valakihez.
Elszenderült a domboldal tövén. Fölé hajolhatsz, jaj, csak fel ne ébreszd! Ha most kívánnád, érintése métely. Ha most ölelnéd, csókja semmivé lesz. Fekszik csak az eső áztatta fűben, fehér vászoncipője tiszta sáros. Nézd hosszasan s ő percről percre szebb lesz. Álmodd hozzá egy másik éjszakához.
Keze, szája, bőre elmossa az időhatárokat, hogy egyetlen órára éreztesse velünk a végtelent, még mélyebbre marja belénk a változó hangulatú szenvedélyt, még szorosabbra szője közöttünk az elválás lehetetlenségét.
Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig! Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik.
Táncolnék veled, zene sem kellene hozzá; néznélek s nem ügyelnék arra, hogy te vagy más meg ne lássa; ölelnélek, miként álmomban oly ösztönösen s gondolattalanul, mint még senkit, soha, s ezért félek tőled. Tőled félek.
Mikor jön el az én időm, Hogy azt mondd, Ha feléd megyek: Eljött az időd...
Szerelmünkért mi nők nem víhatunk, Nem kérhetünk, csak kérőt fogadunk; De én követlek, s menny lesz a pokol, Ha majd kezedtől szívem haldokol.
Csak a szerelem eleven elemem. Valahol elveszett, veszettül keresem.
A kísértéstől csak úgy szabadulhatunk meg, ha engedünk neki.
"Nem tudom, mi van velem", vallotta meg a leánynak könnyáztatta arccal, "de valahányszor megjelenik az úrnő az erdőben, fölfénylenek a falevelek, és minden virág énekelni kezd. Valami perzselő kobold bújik belém, és tüzes lesz tőle a vérem. Csak meglátom, és úgy érzem, hogy madárrá változom és elrepülök, pedig nyugton ülök a földön."
Facebook
Pinterest