Idézetek a vallomásról
Hiányzik nekem, hogy én is hiányozzak egyvalakinek.
Szenvedélyek tengerére szálltam egy szál csónakon, Önmagamnak ellensége nálam ártóbb nem lehet.
Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét, akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség, aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman, vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban, aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni, azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.
Ne vágyakozzunk nagy örömökre, mert észrevétlenül elmegyünk az élet igazi örömei mellett.
Ne vágyakozzunk nagy dolgok után, érjük be apróságokkal, de azt szeretettel tegyük.
Ahol én vagyok a láng, te légy a szén! Ahol én vagyok a harmat, te légy a víz!
Kristályos levegő-ár füröszti álom-tested s felém sodorja lassan, míg átkarolhatom. Ahogy fenyőfák tartják ágaikkal a csendet, köd-alakod köré úgy fonódna most karom.
Semmit sem szeret jobban a vágy, mint amit nem szabad.
Mindannyian keresünk valakit, azt a különleges személyt, aki majd megadja azt, ami hiányzik az életünkből. Valakit, aki képes társaságot nyújtani, vagy segítséget, vagy biztonságot, és néha, ha nagyon keressük, megtaláljuk azt, aki képes mindhármat nyújtani. Igen, mindannyian keresünk valakit, és ha nem találjuk, csak remélhetjük, hogy ő talál meg minket.
Ha élünk, akkor vágyunk. És aszerint ítéljük az életet jónak vagy rossznak, hogy vágyunkat édesnek vagy keserűnek hisszük.
És mi az élet, ha nem az álom keresése? Az álomé, hogy valaki azt mondja: "igazából, teljes szívből szeretlek".
Az üres tér az időben. A szoba, ez a kivilágított kis kamra, ugyanolyan, mint azelőtt - és itt van megint az egyetlen ember is, akit szeret, és valami furcsa módon mégsem ugyanaz már ő sem, megfoghatná akár, csak a karját kellene kinyújtania, de számára mégis és már örökre elérhetetlen.
Nem akarok tőled semmit, mégis várom a pillanatot, mikor újra láthatlak. Menekülök a férfiak elől, s a végén a te karjaid közt találom magam. Mi történik velem? Mi ez a furcsa kettős érzés?
Akármilyen öregek, csúnyák, megbántottak, elhagyatottak és csüggedtek vagyunk is, amíg szívünkben ki nem alszik az élet parányi szikrája, addig, e kihunyó kis parázs mellett, ott didereg éhesen, kísértetiesen a sóvárgás, elismerés és szeretet után.
Nem áhított így soha senki, Nem tud téged más így szeretni Óh, jaj, Hiába, hiába, hiába.
Facebook
Pinterest