Idézetek a vallomásról
A vágyakozástól az élvezetig támolygok, és az élvezetben elepedek a vágyakozás után.
Először tompa dübörgés, azután dobolásra emlékeztető, monoton zaj, ami egyre hangosabb lett, mintha valamilyen óriási teremtmény jönne lassan egy sötét és ismeretlen erdőn keresztül, és közben hatalmas dobot verne. Ezután felhangzott egy másik dob hangja, mintha egy másik óriás jönne néhány méterrel utána, és mindegyik a saját dobjára figyel, ügyet sem vetve a másik ütemére. Mind erősebb lett a hang, míg végül nemcsak a hallásomat, hanem - úgy rémlett - minden érzékemet eltöltötte, ajkamon és ujjaimon, halántékomban és ereimben dobog. (...) Visszatartottam magam, mert rájöttem, hogy a dob az én szívem volt, a másik meg az övé.
Nézd, egy vörös pókliliom. Tudod, miért nevezik az emberek a búcsú virágának? A pókliliom virága és levele sosem látható egyszerre. Amikor a levelek elszáradnak és lehullanak, akkor kezd nyílni a virág. Olyannyira vágynak egymás után, hogy rügyeket és bimbókat növesztenek. Bár soha nem találkoznak, az idő múlásával továbbra is vágynak egymásra.
Ha csak eszembe jutott a hangja, a hipnotikus pillantása, mágneses vonzereje, akkor semmi mást nem akartam, csak vele lenni, most mindjárt. Még akkor is, ha... de erre nem akartam gondolni. Legalábbis nem itt, egymagamban.
Ha nem érhetlek el, emésszen hát a láng, hogy ne lássam többé a csillagokat, hogy az üvöltés ne szaggassa tovább a torkomat!
Elérhetetlen vágy az emberé, Elérhetetlen, tündér, csalfa cél.
Bárcsak én lehetnék az eső, úgy talán összeérhetne a szívünk, ahogyan az esőben összeér az egymástól örökre elválasztott föld és ég.
Karjaid engem többé nem melegítenek. Tested eztán nem az én combomon hevül. Idén is csak kuporgok majd a takaró alatt, s vágyom utánad szemérmetlenül.
Amikor megérintette az ajkát, olyan volt, mintha tűk fúródnának testének minden egyes pórusába. De nem fájt, csak bizsergető érzés volt. Melege volt és fázott egyszerre, és valami új érzés áradt szét benne, valami teljességgel zavarba ejtő.
Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más, csak a szenvedély, mely egy napon áthatja szívünket, lelkünket és testünket, s aztán örökké ég, a halálig? Akármi történik is közben? S ha ezt megéltük, talán nem is éltünk hiába? Ilyen mély, ilyen gonosz, ilyen nagyszerű, ilyen embertelen a szenvedély? S talán nem is szól személynek, csak a vágynak? Ez a kérdés. Vagy mégis személynek szól, örökké és mindig csak annak az egy és titokzatos személynek, aki lehet jó, lehet rossz, de cselekedetein és tulajdonságain nem múlik a szenvedély bensősége, mely hozzákötöz?
A kívánság enyém, az vagyok én, ez a lobogó, betöltő, boldog kívánság. Áhítozás. Köszönöm, akkor is, ha csak ennyi.
Sokkal könnyebb elfojtani az első vágyat, mint kielégíteni mindazokat, amelyek követik.
Nincs hatalmasabb emberi ösztön, mint a felgerjedt nemi vágy, és a képek, amelyek a nyomában támadnak, életre szólóan vésődnek belénk, mint tetoválás a lelkünkbe.
Ha megfogná a kezem, lehet, hogy belehalnék a boldogságba.
Koldus-szegény királyi gazdagon, Részeg vagyok és mindig szomjazom.