Idézetek a szomorúságról
Legvégül senki, Nevenincs leszek: ezer szemem sír, ezer meg nevet.
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk. (...) A csöndtől, mikor hang zavarta fel, A hangtól, mikor csendbe halkul el, Minden szótól, amit kimond a szánk, Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, Minden sebtől, mely fájt és égetett, Minden képtől, mely belénk mélyedett, Az álmainktól, mik nem teljesültek, A lángjainktól, mik lassan kihűltek.
Miért fáj minden ébredés? Miért annyi a szenvedés? Miért élünk, ha tudjuk jól, Ez az egész egy tévedés?
Ollyá lettem, mintha már földön se járnék.
Sírok én is, siratgatom Boldogságom; hiába, Nem fog az már újra nyílni, Mint a jázmin virága. Ha látnátok, mikor könnyem Az arcomon lepereg, Tudom, hogy megsajnálnátok, Gonosz nyelvű emberek.
Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.
Hallotta már a "vérző szívű" kifejezést. Eddig szóvirágnak tartotta, nem testi állapotnak. Ám most izomlázra emlékeztető, tompa sajgást érzett a mellkasában, és minden szívdobbanás fájt.
Nem gondoltam, hogy létezik ekkora szomorúság. Egészen a következő napig, amikor még rosszabb lett a helyzet. Majd eljött a következő nap és a következő. Rosszabb volt, mintha belezuhantam volna egy mély és sötét lyukba.
A fájdalom vagy szomorúság a legjobb kezdőpontja a művészi kifejezésnek.
Az élet túl rövid - vagy túl hosszú - ahhoz, hogy megengedhessem magamnak, hogy ilyen pocsékul éljem le.
A bánat olyan aranyból készült láncszem, amely szolgasorsodat a jövő ígéretes reménységével köti össze.
Az életemet elhibáztam, rossz szögletet mértem falán, törölhetetlen drága vásznam terhes szinekkel mázolám: emlékből raktam össze rőzsét, multból máglyát jövőm alá, s tegnap tüzére holnap hősét, magamat dobtam égni rá.
Különös, de soha nem jött elő a depresszióm az ilyen felhős, szürke, hideg napokon. Ilyen időben mindig úgy éreztem, hogy a természet összhangban van velem, és a lelkemet tükrözi. Amikor viszont kisütött a nap, a gyerekek kint játszottak az utcán, és mindenki örült a szép időnek, olyankor borzalmasan éreztem magam. Mert micsoda igazságtalanság, hogy ennyi boldogság van a világban, csak nekem nem jut belőle.
Felismertem akkor, hogy az elbizakodottság és a kielégített hiúság soha nem ad nekem békességet. A diadalmaskodó, vidám felszín alatt boldogtalan voltam. A szívem olyan nehéz volt, mint a kő, bár ajkam vidám bohóságokat fecsegett.
Nem a gyengék sírnak, Kai, hanem a nagyon erősek.
Facebook
Pinterest