Idézetek a szomorúságról
Hiába hever a lábad előtt a világ, ha nincs kivel megosztani.
Ha az ember szomorkodik, az azt jelenti, hogy nem igazán sikerült megértenie az életet.
Mi, akik ezeren és ezeren vagyunk, egyformán közönségesek, egyformán szegények, mit álmodoznánk mi a szerelemről? A szerelem egy kis meztelen kölyök, aki csak meleg, kényelmes termekben érzi jól magát; a mi fűtetlen szobáinkban megfagyna szegény.
Ismertem az emberek túlzó kifejezését a szomorúságra - megszakad a szíve. De mindig azt hittem, hogy ez csak egy allegória, hogy a hagyomány értelmében így neveznek valamit, aminek igazából nincs lélektani kapcsolata a valósággal, mint a "vaj van a füle mögött" esetében is. Úgyhogy nem ért váratlanul a mellkasi fájdalom. A hányinger sem, az összeszoruló torok sem, és a szememet égető könnyek sem. De mi ez a feszítő érzés közvetlenül a bordáim alatt?
Hogy visszatérjek hozzád, nincsen rá remény. Megye-székhely! ott székelsz szívem székhelyén. Várfalként véd múló, törékeny életem.
Keserüségemre úgy sincs felelet: minek adtál ennem, ha nem eleget? miért vakitottál annyi nappalon, ha már ragyogásod nem lehet napom?
Szomorú vagy, magad vagy, és úgy érzed, dől a ház, egyszer csak kopogtatnak, s ott áll, akire vársz. A boldogság egy hajszál, egy szó, egy mozdulat, Csak mozdulj meg, csak szólj már, csak el ne hagyd magad!
Vannak olyan perceim amikor éget a kín, de az arcom mégis ragyog cudar világ ne lássa mily boldogtalan vagyok.
Az élet igazi művészete abban áll, ha felismerjük a boldogságot a boldogtalanságban és a boldogtalanságot a boldogságban.
Már csak hangulatok vannak, érzések, ízek, illatok és dallamok. Napszakok, évszakok és életszakaszok. Helyek, színek és emberek. Változások és állandóságok. Álmok és valóságok. Időtől átalakult emléktöredékek.
Maradjon szent talánynak Ő, Maradjon mindig újnak. Véres szivemre szomorún A könnyek hullnak, hullnak.
Pillám alatt összetört ezer álom s - szeretlek? nem szeretlek? - nem tudom már. Túlságosan ragyogsz, eleven álom, s szerelmedet elbírni nem tudom már.
Zuhog az eső, belefárad az égbolt, Sötét a világ, árnyak futnak feléd, Jókedv és öröm, boldog nevetés rég volt. Lesz-e napsugár egyszer még?
Csodálatos, hogy a szenvedő ember körül is minden természetes és vidám; szinte nem érdemes élni, ha az élet ilyen kevéssé vesz részt a szív fájdalmában.
Hogy mi a bánat? Egy hajó A remény holt vizében.
Facebook
Pinterest