Idézetek a szomorúságról
Kezdetben jött tőled ez-az, levél vagy lap néhanap, olykor többoldalas, olykor csak pár soros híradás, általánosságban mozgó, hevenyészett és felületes, nekem mégis becses, mert megtudtam belőle, hogy vagy, és ezzel kimondatlanul arra biztatsz, hogy én is legyek, hiszen a legrosszabb végül is nem történt meg, és azt is, hogy nem akarsz egészen elszakadni tőlem, mert tartozol ennyivel magadnak. (...) Ám végül mégsem jöttél, és nem jött más se többé, se levél, se lap, és azóta nem tudom, hol vagy, mit csinálsz, kivel élsz, miért, azóta mégis olyan, mintha egyszer s mindenkorra mindent tudnék rólad, és attól, hogy olyan, már semmit se sem akarok tudni.
Minden boldogságomat megzavarta a lelkem legmélyén örökké mozgó nyugtalanság érzete: hogy én is csak olyan vagyok, mint a mesebeli ember, aki a szivárványt fogta meg, és hogy (...) bármilyen közel is van látszólag, a valóságban mégis örökké elérhetetlen.
Kért, hogy könnyen szeressem, mint rügy nő ág hegyén, de ifjan és bolondul ezt nem hihettem én. (...) És kért, hogy könnyen éljek, miként a fű, ha ragyog: de bolond ifjú voltam s most csupa könny vagyok.
Az örömet a lét búval együtt kinálja. Nem megy minden, uram, vágyunkkal egy irányba. Kell bosszankodni is, így akarja az ég, Enélkül a világ túl boldog lenne rég.
Végül is az élet esős napok sorozata. De előfordul, hogy nem mindegyikünknél van esernyő. Ilyenkor szükségünk van másokra, akik hajlandók megosztani ernyőjüket egy ázott idegennel egy esős napon.
Ha bánat sújt le, a világért ne görnyedj meg alatta, mert ez annyit jelent, hogy a vak sorserőknek küzdelem nélkül adod meg magad.
A magamfajtának nem szabadna embernek lennie. Aki úgy vonzza a bajt, mint én, az nem lehet ennyire védtelen!
Unatkozók s halálra-untak, Bolondosan furcsák vagyunk, Fájdalmasak és búcsuzók S milyen furcsán nézzük magunkat S milyen furcsán néznek most minket. Csalódás-kő ránk nem zuhant S mégis sujtódottan, szédülten, Sustorgó ázott-fák a tűzben, Panasszal égünk, lángtalan.
Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem: Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden - Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!
Barátaim egyenkint elhagytak, akikkel jót tettem, megtagadtak; akiket szerettem, nem szeretnek, akikért ragyogtam, eltemetnek.
Felnőttnek tilos réten a csillagfogdosás, Felnőttnek nem jöhet a Mikulás.
A holdba néztem éjjel, de nem jött semmi fényjel, hogy szeretsz. A párnám sírva téptem, nem súgta a sötétben, hogy szeretsz.
Egy csepp a tengerben, Porszem a sivatagban, Test egy törékeny agyagban, Ez vagyok én e kegyetlen világban.
Nem indultok meg, könnyeim Indítsanak meg... e könyűk Szivem vérének cseppjei, Halálveríték lelkem homlokáról!
Örömtelenség, hó és csönd köröttem, határtalan. Olyan vagyok, mint téli fa az erdőn, madártalan.
Facebook
Pinterest