Idézetek a szomorúságról
Ha valamilyen külső ok miatt szomorú vagy, a fájdalom nem magának a dolognak a következménye, hanem annak, ahogyan az adott dolgot értékeled; ezt az értékelést pedig hatalmadban áll visszavonni bármely pillanatban.
Mindig van, akinek rosszabbul megy. Edd meg a főzelékedet, a harmadik világban örülnének, ha megehetnék. Ne nyavalyogj a felhasított térded miatt, mert mit szóljanak azok, akiknek lábuk sincs. Csak azt akartam érzékeltetni, hogy a boldogtalanság nem mérhető mérőléccel. A boldogtalanság relatív.
Bárkivel megtörténhet. Az ember rájön, hogy valahol elszúrta az életét. Nem szeretik eléggé, netán ő nem szeret eléggé, bárkit és bármit: hitvest, munkatársat, hivatást, napkeltét, az életet olyképpen, miként az zajlik - és a szervezet mindenféle baljós tünettel válaszol a megdöccent léleknek.
Emberek, ha boldogtalanok vagytok, vigasztaljon benneteket, hogy én is boldogtalan voltam.
Semmi sem csöndesebb a hónál. Csöndes, mint a szívem.
Csukott ajtókon zörgetek. Sötét szobád, akár az akna. A falakon hideg lobog. Sírásom mázolom a falra.
Igaz ugyan, hogy mindig minden rosszabb, ha a test elöregszik, mégis: az, hogy az ember undorodik a sok kényelmetlenségtől, mocsoktól és szűkölködéstől, a végtelen telektől, attól, hogy mindig ragadós a harisnyája, hogy a lift sohasem működik, a víz hideg, a szappan homokos, a cigaretta szétesik, s az ételeknek olyan ördögien rossz ízük van, nem annak a jele-e, hogy a dolgok természetes rendje nem ez lenne? Hogyan is érezhetné valaki mindennek az elviselhetetlenségét, ha semmiféle emléke nem volna arról, hogy a dolgok egyszer másképp is voltak?
Az élet mozgószínházában ülve, A hallgatag sötétben nézem én A karmester botját, hogy leng az űrben, Míg pendül a vad álomköltemény.
A boldogság vagy boldogtalanság egy sereg olyan dologtól függ, amely nem látszik, amelyről nem beszélünk, s amelyet nem is lehet elmondani.
Ha álom ez élet: mért nem jön az óra, Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?
A vidámságom csupán álca. A mosolyomat az arcizmaimnak köszönhetem, de maga is tudja, hogy legbelül sírok.
A túlzott bánat elejét veszi a javulásnak, aláássa az egészséget, s gátolja az embert napi teendői elvégzésében, márpedig ha azokat elhanyagolja, senki sem lehet hasznos tagja a társadalomnak.
Ijesztő, ahogy ezek a faóriások lassan haldokolni kezdenek, tegnap reggel még a koronájuk csúcsán volt észrevehető egy kis vörösség, ma már az egész fát átlengi valami rőt szín, mintha bengáli tűz égne a lombjai között. Az ember alázatot tanul a gigászok türelmétől, ahogy ezek a gesztenyék és platánok az őszt elviselik: moccanás nélkül, egy helyben állnak, s reggelre, mint egy sárga tócsa áll a lábuk körül az éjjel lehullott avar. A növények magánya rettenetes, százszorosa az emberének, és magányos haláluk ezerszer olyan szánalomra méltó. Minden bajunk, gondunk eltörpül itt e fák alatt. Ahogy ők nem tudnak nevetni, úgy nem tudok én sem, és a sorsomat bevárni sem tudom úgy, mint ők.
Valahol egy bús sóhaj szállt el S most lelkemen pihen, Valahol kacagás csendült most S mosolyog a szivem. Valahol szép lehet az élet, Mert lány után futok S valahol nagy lehet az átok, Mert sírni sem tudok.
Az ég arcán egy nehéz gondolat száll, az a felhő, az a vad és komor; mint lelkibeteg, kire éji harc vár, hánykolódik szélben a bokor.
Facebook
Pinterest