Idézetek az öregedésről
De szeretnék én is, hej, jó sokáig élni, Nézni, hogy lesz lánykából nő aztán meg néni, És amikor öreg leszek és iszonyú tapasztalt, Elindulok fölfelé, de lerúg egy angyaltalp.
Az, hogy az ember már sokat élt, nem jelenti, hogy sok van még neki hátra.
Mi már nem vagyunk ifjúság. Nem akarjuk többé megostromolni a világot. Menekülők vagyunk. Menekülünk önmagunk elől. Az életünk elől. Tizennyolc esztendősek voltunk, s kezdtük szeretni a világot és az életet; és lövöldöznünk kellett rá.
Az öregség: zsarnok, aki a halálbüntetés terhe mellett tilt el bennünket a fiatalság minden örömétől.
Egy napon majd te is rájössz, milyen az, amikor egy öreget minden ereje elhágy... Nem foglalkoztat a halál különösebben, egyszerűen csak abba a korba jutottam, amikor el kell fogadnom a tényt, hogy hamarosan lejár a nekem kiszabott idő. Ilyenkor az ember szeret számadást készíteni, szívesen teszi rendbe lezáratlan ügyeit.
Akármelyik kretén tudja élvezni az életet tíz- vagy húszéves korában, de amikor valaki százéves, és moccanni sem tud, akkor oda ész kell.
Az idő az ifjúság körmönfont tolvaja.
Akár utazik, akár kandallója s felesége szoknyája mellett marad, előbb-utóbb elkövetkezik az a kor, amikor az élet már nem egyéb megrögzött szokásoknál, amelynek az ember egy általa kiválasztott környezetben hódol. Ilyenkor csak egy boldogság marad számunkra: ha kifejthetjük azokat a képességeinket, amelyeket a való életben hasznosítani tudunk. E két módszeren kívül minden más hamis.
Mint hó a földről, olvadunk. Föld vagyunk csak, mit otthagyunk.
Idős korban az emlékeknek olyan értékük van, mint fiatal korban az álmoknak.
Noha tudjuk, hogy csak illúzió, makacsul áltatjuk magunkat, hogy miközben idősebbek leszünk, a korral mi is változunk. Abban reménykedünk, hogy újabb és újabb élmények érnek majd minket, de valójában rettegünk, mert az egyetlen igazi élmény, ami még várhat ránk, az a halál. Abból pedig, köszönjük, de amíg lehet, nem kérünk.
Együtt akartunk megöregedni, Dolores. Gyerekeket akartunk. Öreg fák árnyékában szerettünk volna sétálni. Végig akartam nézni, ahogyan vonalakat karcol a bőrödre az idő, és tudni akartam, melyik mikor került oda. Együtt akartunk meghalni.
A szép arc, mint tavasz virága, Alig virul, hervadni kezd, Csak egy szépség van, mely sirig tart, Mit érzésünk másokra fest.
Az öregség nem a fiatalkori gyönyörök folytatása, hanem hosszú alászállás, amelyben az élet örömei, végül a legegyszerűbbek és legkisebbek is, hátramaradnak az úton. Persze: mindnyájan harcolunk a kétségbeesés ellen, de a végén mégiscsak az győz. Mert győznie kell. Hogy búcsúzni tudjunk.
Ez a közös a borban és az emberben. Csupán a korral, egy egész életnyi keresés után érheti el a tökéletességet. Ám amikor sikerül megtalálniuk, akkor meglelik saját pusztulásukat is.
Facebook
Pinterest