Idézetek az öregedésről
Az érzelmek - mint például a szerelem - nem öregszenek meg a testünkkel együtt. Az érzelmek egy olyan világ részei, amit nem ismerek, de ebben a világban nincs idő, sem tér, sem határok.
Az eltelt idő nem változtatott azon, milyen ellenállhatatlanok számomra arcának tökéletes vonásai, és biztos voltam benne, hogy soha nem fogok hozzászokni.
Ez élet aranyló porszemcséit akárhogy szorongatjuk, mind kevesebb lesz belőle, és eljön az a pillanat, amikor az utolsó aranyszemcse is, az utolsó nap is, az életünk a tenyerünkből elsodródik. Én mindig azt mondom, az ember arra született, hogy odaadja ezeket az értékeket valamiért, egy nagyobb értékért.
A ráncok emlékeztetik a lelket, hogy hol járt és hol nem.
Mit fogunk tenni az életünkkel? Bárokban ücsörgünk, lapozgatjuk a Cosmopolitan-eket és nyolcvanévesen rájövünk, hogy egy idegennel alszunk évtizedek óta?
Akik a felnőttkor köznapi ügyeivel vannak elfoglalva, nehezen tudják felidézni, hogy fiatalságunk idején milyen erőteljesen vonzanak és taszítanak bennünket a szenvedélyek és a vágyak.
Az asszonyok csak öreg korukra válnak boszorkánnyá.
Az embert nem a kor véníti meg, nem az évek múlása, hanem az, ha úgy érzi, eljárt felette az idő.
Az idősebb kor előnye, hogy ilyenkor sajnos már ráébred az ember, hogy a jövő mindössze egy másik ma. Csak épp, ha elérünk oda, több tegnapunk lesz, és kevesebb holnapunk.
Aki szellemileg örökifjú, azaz egész életében nyitott marad mindenre, az keményen megadja az árát: soha nem mélyül el semmiben.
Legkésőbben jön az a képesség, hogy önmagunkon tudjunk nevetni, őrült versenyben a halállal.
Az öregedés, azt hiszem, nem egyenletesen előrehaladó folyamat: sokáig lappang, lesben áll, kivárja a kedvező pillanatot, aztán egyszer csak lecsap teljes erővel.
Ahogy telik az élet, mind több dolgon kéne nevetnünk - és egyre kevesebben tudunk.
Borzasztó szerencsétlenség, hogy a gondolatok egy olyan ketrecbe vannak bezárva, mint a fej, és az ember tudja, hogy amikor majd a ketrec megrozsdásodik, a gondolatok kihunynak.
Az ember szelleme nem topoghat úgy, mint a teste.
Úgy viseljük állandóságunkat, mint gyertya a lángját, változunk és fogyunk, de a láng csak velünk együtt lobban el.
Facebook
Pinterest