Eduard Petiska

Mindnyájan lebegtünk, mielőtt megtanultunk járni.

Adj nekem inkább kemény szócserepet, amely nem eladó, megkapaszkodunk benne, és tartani fogjuk magunkat, megsebzett ujjakkal, de együtt.

Aki magányosan él, annak tisztességesnek kell lennie önmagához, és némileg büszkének is, ha nem akar mélypontra süllyedni annak az egyetlen embernek a szemében, aki még megmaradt neki, ő maga.

Borzasztó szerencsétlenség, hogy a gondolatok egy olyan ketrecbe vannak bezárva, mint a fej, és az ember tudja, hogy amikor majd a ketrec megrozsdásodik, a gondolatok kihunynak.

Hinni annyi, mint igazságként elfogadni valamit, aminek a helyességéről nem győződhetünk meg.

Vannak, akik egész életükben segítségért kiáltanak, némán könyörögve, tágra nyitott szemekkel, szélesre nyitott ujjakkal, hogy valaki megkönyörüljön rajtuk, és megmondja nekik, kik ők voltaképpen.

Úgy viseljük állandóságunkat, mint gyertya a lángját, változunk és fogyunk, de a láng csak velünk együtt lobban el.

A csodavárás taszítja a csodákat, vagy, ami még rosszabb, eltorzítja a csoda képét, elnyomorítja nem sejtett tiszta arcát.

Minden kornak megvan a maga rügyezése, virágzása, hervadása. Az ember többször virágzik és hervad életében. Az ember, elmélkedett, közelebb áll a fákhoz, amelyek újra meg újra megismétlik a virágzás és a termés időszakát, mint bármi máshoz. Ez reménységre jogosít. Mindig.