Idézetek az önismeretről
Valahányszor számunkra megoldhatatlan létkérdés elé kerülünk, és a továbbiakban a dilemma nem hagy nyugton, mindent elkövetünk, hogy halogassuk, megkerüljük a szembenézést azzal a megoldással, amellyel eddig nem néztünk szembe.
Én önző vagyok, türelmetlen, és egy kicsit bizonytalan. Hibázok, irányíthatatlan vagyok és időnként nehezen kezelhető. De ha nem tudod kezelni ezeket a rossz dolgokat, akkor biztos, mint a pokol, hogy nem érdemled meg a legjobbakat sem.
Amik vagyunk, amit tudunk, ami a mienk, azt szegényesnek, szürkének, elégtelennek és unalmasnak érezzük; amik nem vagyunk, amit nem tudunk, ami nem a miénk, éppen az után epekedünk irigy vággyal, amely szeretetté válik attól való félelmében, hogy gyűlöletbe csaphat át.
Az, ami vagy, már jutalom és büntetés is azért, ami vagy.
A gyalázatot a szemünkben rejtjük el, hogy megvakuljunk az igazságtól, ami megmutatja, kik vagyunk.
Képzelj egy tükröt; gondold, hogy belenézel; hidd el, amit látsz.
A lelki depresszió egy bizonyos állapotában mindaz, ami bennünket rendes körülmények között bosszant, és belőlünk egészséges méltatlankodást vált ki, bágyasztó, tompa és hallgatag búbánattal üli meg lelkünket.
Az életben csak olyankor izgulunk és mérgelődünk egy ajánlaton, ha ellenkezésünkben nem érezzük magunkat egész biztos talajon, és bévül nagyon is kísértésbe jövünk, hogy a tervet magunkévá tegyük.
Időről időre valamennyien csúnyán viselkedünk. Olyasmit teszünk, amit aztán kétségbeesetten szeretnénk meg nem történtté tenni. A megbánás is része - más mindennel együtt - annak, akivé válunk.
Ha az ember nem őrült, de rajta kívül mindenki úgy tudja, hogy az, akkor minden tiltakozásával az ő malmukra hajtja a vizet.
Az ember olyan fiatal, vagy öreg, amilyennek érzi magát. És ha megjön az óhajtott jó, megkésve, nehézkesen, akkor mindazzal a kicsinyes, zavaró, bosszantó kísérettel jön, a valóság minden sarával, amivel a képzelet nem számolt, és ami az embert ingerli.
Nem lehet békessége annak, akit gyötör a lelkiismeret.
Néha kinézek az ablakon, és hosszan szemlélem a csillagokat. Ilyenkor egy idő múlva azt gondolom, hogy a dolgoknak talán nem is az az igazi értelmük, amit mi tulajdonítunk nekik. Engem nem érdekel, milyen távolságra van tőlem a Nap meg a Hold. Nekem az teljesen mindegy. Beérem annyival, hogy láthatom és szerethetem őket. És ilyenkor az a különös érzés fog el, hogy nevetni van kedvem, amikor mások sírnak, és sírni mikor nevetnek!
Én nem tudok sokat a tengerről, de azt tudom (...), milyen fontos az életben nem feltétlen erősnek lenni, csak azt érezni, hogy legalább egyszer megmérettess, hogy legalább egyszer a legősibb emberi körülmények között szembenézz a vak és süket sziklával, egyedül csak a saját kezed és eszed segítségével.
Ki kell találnod, hogy ki vagy, mire van szükséged, és ezt fel kell vállalnod!
Facebook
Pinterest