Idézetek a médiáról
Ismerek olyan tévés hírességeket, akik ingerültek lesznek, ha nem engedik őket a sor elejére, ha nem kezd mindenki rögtön velük foglalkozni, ha nem biztosítanak számukra különféle előnyöket, pusztán azért, mert ők rendszeresen láthatóak abban a dobozban, amit tévének hívnak. Én nem hiszem, hogy az, ha valaki a képernyőn szerepel, többet érdemel, mint bárki más.
A papír hatalmasabb lehet bármilyen fegyvernél.
Egy ország annyit ér, amennyit a sajtója.
Semmilyen sztori, legyen az bármilyen szenzációs, nem képes életben maradni utánpótlás nélkül. (...) Van abban valami szívszaggató, hogy az érdeklődésünket csak ilyen rövid ideig lehet fenntartani, és hibáztathatjuk ezért a médiát, de végeredményben a nézők diktálják, hogy mi kerüljön adásba. Ha az emberek követnek egy sztorit, az adásban marad. Ha nem, akkor a rendszer új, csillogó játékot keres a közvélemény elkápráztatására.
Az interneten való cseteléskor tőlem óriási távolságokra lévő emberekkel olyan bizalmas viszonyba kerülök, amilyenbe egy piaci bevásárlás közben, a kapu előtt, vagy a törzskocsmámban nem kerülhetnék, mert a szégyen, a gátlások és a valós emberek közt meglévő természetes távolság ezt megakadályozza. Ez különös bizalmasság, paradox bizalmasság: mélység közelség nélkül és fordítva.
Az újság akkor jó, ha hangjában meghalljuk a magunkét is.
Amikor a tévét bekapcsoltam, lekapcsoltam saját magamat, s amikor a műsor befejeződött, én még nem lettem önmagam, betolakodott álmomba is. A rádióm hallgatott félreeső sarkában. A könyvek nyitatlanul emelkedtek asztalomon. Helyettük irodalmi másodlagosságok, nagyszerű művek halszálkává kopasztva, megrágott és kiköpött húsdarabokkal. S ami jó volt, azt sem gondolhattam végig, kioltotta a következő műsor.
A haláltánc az egyéniség pusztulása. Az egyéni szemlélet pusztulása. A televízió, a marketing, a tőzsde, a divat, a politikai hisztéria - ez mind a haláltánc. Amit a világ demonstrál, és hív, hogy gyere közénk, mert különben vesztes vagy! Mindaz a haláltánc, ami eltiporja az autonómiát.
Egy kattintás a megfelelő gombra, és már el is ment a levél. Ekkor éreztem meg az e-mailezés súlyos veszélyét: hogy nem hagy időt gondolkodni, tépelődni.
Az újságírók, a sajtó és minden más média is mindig csak a negatív eseményeket keresik. Ha nem teszel valami rosszat, akkor nem lehet hír belőled. George Bernard Shaw azt mondja: ha egy kutya megharap egy embert, akkor az nem hír. De ha egy ember megharap egy kutyát, akkor az már hír. Egy esemény csak akkor méltó a publikálásra, ha bizarr, ha szokatlan, ha szembeötlő.
Az emberek ma már tényleg nyugodtabban osztanak meg nem csak egyre több és többféle információt, hanem egyre nyíltabban és egyre több emberrel. Ez olyan új társadalmi norma, ami idővel elfogadottá válik.
A félelem a létező legértékesebb árucikk. (...) Kapcsolják be a tévét, mit látnak? Megpróbálnak nekünk mindenféle terméket eladni, ugye? Hát tévednek. A félelmünket adják el - mert félünk, hogy az adott termék nélkül kell élnünk. (...) Félünk az öregedéstől, a magánytól, a szegénységtől, a tévedésektől. A félelem a legalapvetőbb emberi érzés. Születésünktől fogva bennünk van. És jól eladható.
Meglehet, nem vall nagy zenei kultúrára, hogy a tévéreklámokból ismer fel az ember egy-egy zeneszámot, de legalább úgy tűnik, mintha szörnyen művelt lenne.
Nekünk, mai gyerekeknek nagyon nehéz megérteni, hogy akkor még nem volt gétéavájsziti, nintendó, de még egy nyomorult laptop sem. Nem netezhettek, nem csetelhettek, nem lájkolhattak a fészbukon. Szegény kicsi Sándor bácsinak ingerszegény egy gyerekkora lehetett!
A média és a közvélemény örömmel kap fel olyan bulvártémákat, mint egy kútba esett kisgyerek, vagy egy vicces árverés az eBayen. Vannak tények, amik elterjednek, míg mások, bár fontosabbak és sürgősebbek lennének, elsikkadnak. Ha a marketingesek jobb történeteket tudnának kitalálni igazán fontos dolgokkal kapcsolatban - például hogyan juttathatnánk gyógyszert a nélkülözőknek, hová kellene békefenntartókat küldenünk -, abból mindannyian profitálnánk.
Facebook
Pinterest