Idézetek a lélekről
Minél idegőrlőbbek a hétköznapjaink, minél inkább úgy érezzük, kihasználnak bennünket, lelkünk annál erősebben törekszik a kiegyenlítődésre, a nyugalmi állapotra.
A lelkiismeret legyen az ember fegyverhordozója, amelynek pajzsával elhárítja a kísértés nyilait.
A ki nem sírt könnyek belülről égetik a lelket.
Most tudom csak, amikor teli van, milyen üres volt a lelkem.
Mind finomabban érzékeli a megfoghatatlant, és mert hagyta lenni, megizmosodott a képessége, mely megláttatja vele mások mélyeit, bármilyenek is azok; és egyre jobban hallja-érti, miről mesél a csend; és már azt is meri sejteni, honnan jön a varázslat.
A lélek fájdalma nem lehet oly erős, hogy ne találna valamilyen reményre a testben. Ha jobb reményre nem talál, akkor abban mindig megkapaszkodhatik, hogy önkezével veszi végét a testi létezésnek, s ez majd a lelki szenvedés végét jelenti. A testi fájdalomban a bennünket megillető helyre kerülünk a világegyetemben: a forrón pihegő lélek érezheti, milyen fagyosak és lelketlenek vele szemben a mindenek.
A legszebb gondolataink a szívünkben teremnek.
A lélek igencsak törékeny dolog. Ha szomorúság, félelem, kétely vagy a legcsekélyebb gyanú árnyéka beleköltözik, akkor azt a lelket elemészti a sötétség ereje.
Nem csupán a szörnyeinket zártuk a pincébe. Van egy másik pince, ahol a lelkünket falaztuk el. Ő nem tud olyan hangosan üvölteni. (...) Az ő eszközei másfélék, csendesebbek: érintések, halk szavak, hangulatok, képzelet, álmok. Ha vállalja is merészen, hogy ő igenis ilyen, messzire nem hallszik. De melenget és ragyog.
A lelkem távol van tőlem, szomorúan nézi az előttem tátongó ürességet (...) és nincs senki, akinek elmondhatnám a magam szenvedéseit.
Nem tudom miként van, de érzem, hogy nincs nagyobb titok az emberi szívnél. Az enyémben két lélek lakozik. Bármi történjék, az egyik mindig azt mondja, hogy: "ne! ne!", a másik pedig azt, hogy "igen! igen!"!
Lelked ruhája csillagsugárból szőtt fényes palást.
Csak a testünk öreg. A lelkünk időtlen. A szellem csak annyiban mutatja meg korát, hogy egyre több tapasztalatot halmoz fel. A test pedig, szegény, elkopik mellőle. Ez az élet nagy fricskája.
Miként az ember leveti elnyűtt ruháit és újakat ölt magára, úgy adja fel a lélek is az öreg és hasznavehetetlen testeket, hogy újakat fogadjon el helyükbe.
Az anyagi világban örök tűz lángol szünet nélkül. Mindenki azzal próbálkozik, hogy eloltsa, de az anyagi természet nyomorúságának e tüzét lehetetlen kioltani addig, amíg nem szilárdulunk meg tiszta tudatunkban, a lelki életben.
Facebook
Pinterest