Idézetek az időről
Tévelygünk, szívesen bolyongunk, önfeledten téblábolunk a megtörténtek és az elkövetkezendők világában. A jelenünket gyilkoló események sűrűségében megfeledkezünk az időről úgy általában, a sajátunkról pedig kiváltképpen. Mintha örök életre születtünk volna... Pedig tudva tudjuk, hogy az idő folyása ellen mindössze annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk kitágítani minden pillanatunk.
Ha csakugyan van idő, és mindenütt, mindenben jelen van, ha megfoghatatlan is, akkor minden valószínűség szerint kaméleon-szerű. A múlt tanít. A jövő éltet. A jelen pedig, mint valamiféle lassan ható méreg: öl.
Tudod, hogy van ez: minden, ami nem most volt, nem a mi időnkben, nem a mi életünkben, hanem régebben történt, elképzelhetetlenül messzinek tűnik.
Úgy kellene élni, mint a kőkorban: naptár nélkül, élet és halál között, csak az időben.
Húszéves találkozó. Pontosan tudnak rólam mindent, de vacsora közben úgy viselkednek, mint akik húsz éven át egyszer sem hallottak felőlem. (...) Van valamilyen rejtélyes rangsor, mely a gyermekkorban kialakul, s később sem lehet átugrani. A világot sokkal könnyebb meggyőzni, mint az osztálytársat, aki tud rólad valamit. Mit? (...) Nem tudja pontosan. Csak gyanakodva néz reád, pislogva és örök - talán jogos - kétellyel.
Egy napon észrevettem, hogy ügyvédemmel szemközt ülök egy szobában, és adóügyekről vitatkozom. Akkor elhallgattam, körülnéztem és rettenetesen elszégyelltem magam. E pillanatban megértettem, hogy mindaz, ami elébb volt, álom volt csak és átmenet. E pillanatban megértettem, hogy szégyenletesen, jóvátehetetlenül és reménytelenül felnőttem.
Ahogyan a múltunkat sokféleképpen magyarázhatjuk, jelenünket számtalan módon megváltoztathatjuk, és különféle lehetséges jövők állnak előttünk.
A múlt, ha nem múltnak nevelték, kamaszkorától csak bosszút áll.
Az idő érzelmi kérdés, nem percek és órák szabják meg a hosszúságát!
Van, aki stopperórával kezében él, minduntalan célok felé rohan, és a másodperceket számlálja. Mások úgy élnek, mint egy fa, nagyon lassan és szívósan, s tudják, hogy még sok, sok idejük van, évtizedek.
Sasok az évek, fecskék az örömök. Nyugtalan, szerelmes tölgyerdők fölött. Örökké sajognak, de egyik sem örök.
A tett válaszreakciót vált ki, az eldobott sót a szél a szemünkbe vágja, és minden évvel egyre jobban csíp, és ha az ember nem vigyáz, meg is vakíthatja.
Mi egyéb a múlt, mint egy ólombilincs, amiből kötelességünk kiszabadulni?
Tudjuk, az idő nem áll meg, de vannak dolgok, értékek, amelyek a sürgető idő ellenére is megállnak. Emberi erőfeszítés kell, hogy elpusztítsuk vagy hogy megőrizzük őket.
Évszakok változnak, évek ballagásznak, népek jönnek valahonnét, nemzetek tűnnek valahová, és tágul a messzeség, korlátokat dönt le a diadalmas ész, és amit ma nem ismerünk, holnap talán már megszokott lesz. Mit sem változik azonban a tragédia. A tragédia átélése, amely korról korra igazolja eredendő végzetünk.
Facebook
Pinterest