Idézetek az időről
Hiszen a múlt, az elsüllyedt idő s az előttünk járó emberek hol lennének máshol, itt laknak bennünk és körülöttünk, az elmúlt napokból és az elenyészett emberekből tapad össze a föld, a kövek a csontjai, az elfutó felhők az órák, az ember nem csak a jövőjét képzeli maga elé újra és újra, de megálmodja a múltat is, a földet, amin jár, a vizet, amiben megmeríti az arcát, a felhőket, ahová feldobálja a szavait.
Az idő állandó, örök mérték, ami az életemet száz percmutató ketyegésével, ezer inga lendülésével méri ki. Felosztja jó és rossz szakaszokra, amelyekből az előbbiek mindig túl rövidek, az utóbbiak mindig túl hosszúak.
Aki történetet ír, módját ejti annak, hogy a múlttól megszabaduljon.
Törékeny és örök az elfutó ma. Hiába vársz más mennyre, más pokolra.
Megbámultam a történelem előtti tálak, kanalak, fésűk képeit. Visszamenni egy, netán két évet, lehetetlen volt, abszurd. Visszamenni évezredeket - ó, hát az... semmi.
Soha semmi sem múlik el egészen. Nem igaz ám, hogy az idő, ahogyan mondani szokták, eljár felettünk, és egy bekötött szájú zsákban magával viszi a tegnap és tegnapelőtt történeteit, illatait, színeit és formáit. Én inkább úgy érzem, hogy az, ami egyszer megtörtént velünk, az soha többé nem válhat meg nem történtté, amíg élünk, megőrizzük magunkban a benyomásait.
S hiába is tiltakozunk ellene, életünknek a múlt az egyetlen pozitív tartalma: azt tudjuk, amit a múltban megtanultunk, olyan erősek vagyunk, amennyire a múltban megerősödtünk, és egyáltalában annyira vagyunk itt a jelenben, amennyire vissza nem maradtunk a múltban. Gondolataink, érzéseink, életünk igazságai nem hunynak ki bennünk. Élményeink mindenüvé követnek minket, és nem hagynak nyugton soha. Akármerre fordulunk, mindig szembetalálkozunk velük.
Születésem órájában vándorútra indultam a mozdulatlan és végtelen időben, s ez a vándorlás az én számomra csak a halál órájában ér véget. Ha elgondolom, körülbelül úgy történik, mint mikor egy piktorlétra egyik oldalán elindul az ember, és fokról fokra, napról napra, évről évre halad fölfelé, s mikor a csúcsra ért, a létra másik oldalán megindul lefelé, fokról fokra, napról napra, évről évre. Közben megöregszik, de az idő ugyanegy marad körülötte, áttörhetetlen és kimeríthetetlen. S ahogyan az idő egyszerre van jelen mindenütt, ugyanúgy van jelen az emberben a múltja, jelene és jövője.
Az idő nagy mester, sok mindent elrendez.
Régi sérelmeinken rágódunk, vagy visszavágyódunk elmúlt állapotainkba; az elképzelt jövővel ijesztgetjük vagy vigasztaljuk magunkat. Eközben elsiklunk az aktuális valóság, a jelen felett.
A jóakaratú idő ködfátyollal gyógyítja az élet-ejtette sérüléseket.
Ismerik valamennyien a gyermekkornak azt a sajátságát, hogy az idő végtelen, egy nap egy örökkévalóság, s akárhogy herdáljuk csodálatos utazásokra, felfedezésekre, még mindig tízszer annyi marad belőle. Beláthatatlan térségek nyílnak meg a gyermek előtt, nincs olyan szárny, hogy a határukig lehetne repülni...
Gondtalan éltem, elpengettem az időt. Idő és számadás nyomaszt, és úgy halok meg, hogy nem tudok időmről számot adni. Ki tudna számot adni elveszett időről?
Múltérzékenységem élesedik, jövőérzékenységem tompul. Ami megtörtént, annak teste van, a tervek viszont csak ködalakok. Az évek múltával mindinkább figyelmesen, sőt vágyódva nézem a múltat, akárha mese volna.
Ha az ember utánapillant a napoknak, egybeolvadva látszanak, mint a sorban járó távolodó emberek. Pedig egyenkint külön-külön mentek el előttünk, és mindegyiknek megvolt a maga arca.
Facebook
Pinterest