Idézetek a hiányról
Mi ez a riadt ébredés - ebben a félhomályos szobában - körülöttem egy zajongó várossal, melyet most hirtelen olyan idegennek érzek? Minden idegen itt, minden, nincs senkim, nincs egy zug, ahol begyógyíthatnám ezt a sebet a lelkemen. Mit csinálok majd itt, mire jók ezek a mozdulatok, ezek a mosolyok? Itt nincsenek gyökereim - igaz, máshol se. Ismeretlen táj lett a világ, ahol nem talál több támaszt a szívem. Idegen, aki tudja, mit jelent e szó.
Az emberek magától értetődőnek veszik a szerelem örökkévalóságát, csakúgy, mint testi mivoltuk állandóságát. Nem ismerik fel, hogy a legklasszabb dolog a szerelemben annak folytonos jelenléte. Ha egyszer sikerült létrehoznod, hozzáad valamit az alapokhoz, amire támaszkodni tudsz az életben. De ha hiányolnod kell a személyes jelenlétet, nem támaszkodhatsz rá.
Személyiségünket tapasztalataink fűszerezik, az enyémbe pedig alig egy csipetnyit szórt az élet.
Azért vagy, mert nem tudlak elfelejteni. A szememben őrizlek, füleimben őrizlek, minden hűséges és makacs érzékemben.
Ha tudom, hogy te vagy, ki kezem után kap, És jobban hallom, mit súg a szád, Elmondtam volna, hogy nem telt el úgy nap, Hogy az álom határán ne gondolnék rád.
Boldogság csak a szenvedés hiánya, De nem ő hiányzik, hanem aki lehetett volna.
A legsajgóbb, leggyötrelmesebb kérdés annak a szívnek a kérdése, aki tudni szeretné: "hol érezhetném otthon magam?"
Aki szülőre vágyik, nem ismeri a hívságot.
A hiányérzet olyan, mint egy üres váza, ami lezuhant az asztalról, s darabokra tört. Már nem lehet összerakni, csak arra lehet gondolni, hogy milyen volt épen, vagy milyen lehetne, ha ép volna.
Tudom hogy vége, de az emléked él, az illatod tőlem messze viszi a szél! Ez a lélek még mindig remél, hiányzol, itt az utolsó levél!
Idegbeteg vagyok, folyton ezen kattog mindenki, De hányszor kérdeztétek, hogy segíthetnétek innen ki? Mindenkit csak a felszín vakít el, de hidd el, Amit hallasz, nem megjátszott, csupáncsak inger.
Hát fontos volt nekem A szemed, szád, az arcod, alakod? Mi volt nekem? Csak drága ráadás volt A lelkedhez minden mozdulatod.
Nem találom Istent sem Térben, sem Időben.
Ha egy csoda folytán találkoznék az életemben egy igazi férfival, azonnal föladnám az egyedüllétemet.
Te mindent megtettél, de... egyvalamit mégsem. Egyetlen régi vágyamat nem tudtad, vagy nem akartad teljesíteni. Sosem mondtad őszintén azt, hogy szeretsz engem. Te azt hiszed, igen, de nem, nem és nem! Nem elég hangosan! Nem elég erővel. Nem elég őszintén... úgy, hogy az én beteg lelkem gyógyuljon általa. Nem mondtad nekem, Apa. Nem mondtad...és félek attól, hogy talán már sosem fogod... beszélgetünk, de igazán mégsem. Pedig nagy szükségem lenne, lett volna rád.
Facebook
Pinterest