Idézetek a hiányról
Százhatvan óra szerelmes magányban Sivárabb, mint százhatvan óra máskor.
Hiányzik nekem bármi is? A jövő. (...) Az, ami nem történt meg. A véletlenek, melyek belefolynak az életbe, a napok, amelyek majd eltelnek, olyan dolgok eredményei, amik már rég elkezdődtek; minden, amit valamiképpen az irányít, amire én vágyom. Ez az, ami hiányzik, amit nem ismerek: a jövő.
Nincs értelme szívvel-lélekkel harcolni, ha nincs kiért.
RosamundePilcher: Különös kastély c. film
Nem érdemes azon fáradozni, hogy ha gyerekkorunkban nem kaptunk meg valamit, akkor most megszerezzük - mert azt a hiányt nem lehet betölteni. A mai hiányt ma be lehet tölteni. A holnapit is - holnap. De azt az egykori hiányt lehetetlen. Egyetlen valódi esélyünk van. A hiányunk realitás, tehát a hiánnyal való szembenézésből fakadó szenvedés is realitás. A veszteségeinkből természetes módon következő fájdalmat át kellene élnünk. Sokan éppen ezt a szenvedést igyekeznek kikerülni, megszüntetni azt a hiányaik betöltésére irányuló életükkel. Ezért nem lesznek jobban! Tehát gyászolni kéne. Átélni a hiányaink fölötti mély fájdalmat.
Aki tele van sebzettséggel és hiánnyal, arra törekszik, hogy a hiányait betöltse, a sebeit meggyógyítsa, és alig marad ideje arra, hogy növekedjen.
Talán nem is akarok semmi mást Csak egy multból jövő símogatást.
Túl régen volt, már majdnem nem emlékszem rád, Csak az éjszakákkal akad néha baj, Ahogy mindig rosszkor szól egy bizonyos dal, S minden hangban ott egy másik kép. Te gondolsz rám, Vagy az ördög van velem még?
De verseim hangoddal telve még, s a tieid az én lélegzetemmel. Van tűz, amelyet eloltani nem mer felejtés, félelem se: égten ég. Ó, hogy emlékezem most, félve-vágyva, rózsaszín, száraz ajkad vonalára!
Ha te nem leszel, a világon senkit nem fog érdekelni, hogy élek vagy halok-e. Érzem, hogy feloldódom, hogy beleolvadok a semmibe, mert létezik-e egyáltalán az ember, ha egyáltalán senki sem törődik vele?
Két rémálom közt ma veled nevettem, De fáj, hogy reggel te sosem vagy mellettem.
Van az a nyugtalanság, ami akkor sem múlik el, ha az ember agyonhajtja magát. Vannak dolgok, amelyek akkor is hiányoznak az életéből, ha ájulásig gyűri az edzést, és addig folytatja, amíg az izzadság már gyorsabban folyik rajta, mint a vér az ereiben. Igen...mire az ember felocsúdik, már el is vesztette önmagát.
Az írás az egyetlen fájdalommentes módja a várakozásnak. Hát írtam neked. Ebben a levélben mindent leírtam, amit érzek. (...) Elolvasod, aztán kimész a fövenyre, és a tenger partján mindent újra átgondolsz, és meg fogod érteni. Lehet, hogy egy óráig tart, lehet, hogy egy napig, nem számít. Végül visszajössz a fogadóba... feljössz a lépcsőn, kinyitod az ajtómat, és egy szó nélkül a karodba veszel s megcsókolsz. Tudom, ostobaságnak tűnik fel. Pedig örülnék, ha így történne. Szép módja a pusztulásnak, beleveszni a másiknak a karjába.
Hová lesz minden amim van a tövekben elapadnak a nedvek talán nem is vagy csupán kereslek.
Minden jó volna, ha a lelkemet is valami viharállóbb szerkezettel lehetne kicserélni, és ha nem szoktattál volna arra, hogy csak veled, melletted és általad tudjam elviselni az életet.
Szólítottam. Nem válaszolt. Makacsul és többször megismételtem. Csak a csend felelt. Hol van? Mi történhetett? Miért nem jelentkezik? Hülye vagyok! Hol lenne? Mindig itt és mindig mindenütt. Újra hívni akartam, amikor rádöbbentem, hogy nem tudom a nevét. Nem tudom megszólítani.
Facebook
Pinterest