Idézetek a hiányról
Sohasem tudom, melyik részén vagy a világnak. (...) Kérlek, gondolj rám. Olyan egyedül vagyok, és jólesne a tudat, hogy valaki gondolataiban velem foglalkozik.
Van vagy harminc ismerősöm (...), s van egy csomó imádóm, akinek felcsillan a szeme, ha lát, és aki az iskolában, ha másként nem megy, törött zsebtükrön keresztül próbál nézegetni. Vannak rokonaim, kedves nénik, bácsik, van rendes otthonom. Nem, látszólag mindenem megvan, kivéve, hogy nincs barátnőm.
Földrészek kéklő távolsága,
tengerek zölden gyűrődő hullámai,
az idő és a tér közöttünk.
Egyszervolt csókok jó íze
keseredik némuló számon
Volt ugye volt kettőnk hite
hát miért miért hogy nem találom
Hiányzik valami nagyon
Ki hagyta el milyen viharban
Szikkad az idő arcomon
a félelemtől kitakartan.
Keresni foglak, ezer világon át és tízezer életen át, míg meg nem lellek.
Ahelyett, hogy azért aggódsz, mit csinálsz, ha nem jön el, talán elkezdhetnél azon tépelődni, mi lesz, ha eljön.
Nem történik semmi, nem jön senki, te sem jössz már,
nem értenek szót velem az utcák, minden sarkon valami
kacatba botlok, ami rád emlékeztet, közben pedig próbálom
megfejteni, hogy vajon a kötelesség, a kényszer vagy
talán a túlzott ragaszkodás rémisztett meg annyira, hogy.
Végül elindulok a lángossütödéhez, várok majd a soromra
a koraesti, üvegtesti homályban, az lesz a tökéletes béke.
Mikor alszik a táj, csendes az éj,
Nem száll a levél, nem zúg a szél.
Keserédes csók íze még ajkamon izzik,
És hangod még bennem él.
Mi lenne amikor Hiányomat látnád
Rettegnél éjszaka Csak a hajnalt várnád
Rettegnél és sírnál Boldogtalan lennél
Nem ennél nem innál Hívnál és keresnél
Én pedig csak mennék Felednélek végre
Vágyaimat rólad Szétszórnám a légbe.
Van egy szó, van egy hang, nem hallom rég.
Akárhogy keresem, megfakult kép.
Csak egy perc, csak egy szín, fáradt álom,
Van egy szó, van egy hang, nem találom.
Magamra hagy a vasárnap délután,
távolságok börtönajtaját zárva rám.
minden idegszálammal nyújtózkodom
utánad, drága, ahogy a fák ágai
kapaszkodnak még görcsösen a nyárba,
s várlak, ahogy évek óta hiába várom,
hogy bekopogjon egyszer egy barátom
pirosló arccal, váratlanul hozzám.
Valahogy semmit nem lehet szavakkal igazán elmondani, semmit, ami az életben nagyon fontos... Tudod, ami olyan fontos, mint a születés, vagy a halál. Azt még azokkal a bizonyos szavakkal sem lehet elmondani. Talán a zene elmondja, nem tudom... Vagy ha ez ember vágyakozik és megérint valakit, így... Ne mozdulj. Ez az én másik barátom nem ok nélkül bújta a vége felé a szótárakat. Keresett egy szót. De nem találta meg.
Séta a múltban, a lelkemmel újra,
Egy pillanatra láttalak.
Séta a múltban, indulok újra,
Még keresem az álmomat.
A hiány a sosem elég állapota. (...) Egy olyan kultúrában, amelyben minden arról szól, hogy mi minden hiányzik az életünkből, a hiány burjánzásnak indul. Biztonság, szeretet, pénz vagy energia - mintha mindenből több kellene. Mértéktelenül pazaroljuk az időt, hogy számon tartsuk, mennyink van, mennyit akarunk még, és hogy a többieknek mi mindene van, mi mindenre vágynak.
Hol vagy
ha nem vagy itt?
Hol sírsz
ha nem a vállamon?