Idézetek a hiányról
Most kihűlt ágyamban üres helyed lett a magány, Illatod idővel odaképzelem, amikor fáj a múlt, Ami nem változik, bárhogy is alakult. Legyen ez sorstörténet, vagy életút. Ha mással látlak, már vissza nem nézek, Mialatt könnyeket takarok, mik a lelkemben égnek.
Régen volt. Szerettük egymást, aztán egy kerítés épült közénk, s az ajtó kulcsa elveszett. Azóta egyedül bolyongok, gyakran megszólítom az embereket, nem látták-e a kedvesem - senki sem emlékszik rá. Lehet, egyszer majd találkozunk s akkor én megbocsájtom, hogy szó nélkül elvágta az arany fonalat, ami összekötött bennünket.
Ma is nélküled lett este, pedig a reggel ezt még elképzelhetetlennek tartottam. Újra és újra egyedül maradok, és szembe kell néznem magammal segítség nélkül. Most ebben a pillanatban talán a magányom is csak arra ürügy, hogy rád gondolhassak. Szeretnélek látni - ennyi az egész. Néha ez is sok.
Az árnyékok kinyúlanak, a csillagok kigyúlanak, föllobognak a lángok s megbonthatatlan rend szerint, mint űrben égitest, kering a lelkemben hiányod.
Örökké várlak, és mégis minden érkezésed rajtaütés. Én a múló időt már rég nem órákkal vagy napokkal mérem, hanem az egyik vagy a másik elválástól az új találkozásig.
- Ó, értsd meg hát a szó vetületét! - Ha azt mondom - mert az vagyok rég - "éhes" nem azt jelenti: "jöhet az ebéd," még azt sem, hogy: "három napja nem ettem" de a hiányt, hogy - mért nem vagy mellettem!
Amikor a másik hiányáért magunkat is siratva és szégyellve időnként akaratlanul is felzokogunk, és álmunkban lucskosra sírjuk a párnánk, mert úgy hozza a sors, hogy imádott társunk elhagyott, fájdalmunktól felriadva ölni is tudnánk. Talán ezt az érzést nevezzük szerelemnek.
Csak téged hív minden apró részem, De elveszít, Érzem, széthullok már, De te összerakhatnál! Mondd, miért nem figyelsz rám?
Hová tűnt az álom nappalaimból? (...) Az a másik álom, a nappali, mely végigkísért utcán és szalonon, műhelyen és tömegen, az igazi, az a derengő és eszmélő álom, az autóbuszon, jegyváltás közben vagy a fák alatt, egy kerti úton, az a szédülés, mikor átmentem egyik szobából a másikba, az a cél, tárgy és kép nélkül való eszmélés, hogy élek, két semmi között, ez a makacs álom az életről: hová tűnt?
Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire tud hiányozni valaki. Konkrétan fájt. Én nem tudom, hogy ilyenkor mi a jobb. Nem látni és úgy szenvedni, vagy látni, tudva azt, hogy pokoli messze van.
Én megnyitottam egy kaput, öklöm a zárat leütötte. Te behunytad a szemedet, nem érdekelt, mi van mögötte. Nem érdekelt, mi van mögötte, az a kapu nyitva maradt. Az a kapu ásít utánad, bárhova indul az utad.
Nagy kár bizony azt szeretni, ki nincs itt (...), s helyette a szelet ölelni.
Tetszel, megadom magam. De figyelmeztetlek, hogy ez a vonzás, ez a szerelem, pontosan huszonnégy óráig tart majd. Az első álomra következő ébredés elűzi arcod emlékeim közül, mint a napfény a hajnali ködöt. Édes arc, ködből vagy. Amíg beszélek rólad, már homályosabban látlak. Mikor pontot teszek e mondat végére, szomorúan (...) észlelem, hogy már nem is látlak.
Miért, hogy idegenben, valahányszor gyermeket magyarul beszélni hallok, leküzdhetetlen szomorúság ejt meg, s gyorsan odébb kell sietnem, valamelyik elhagyott mellékútra, hogy letöröljem s elrejtsem az idegenek elől kicsorduló könnyeimet?
Létezik az, hogy egy érzés, egy ember, egy szerelem annyira elhatalmasodik a lélekben, hogy végérvényesen birtokba veszi? S aztán az ember többé soha nem tud mást szeretni? (...) Amikor az ember felébred az éjszaka közepén, és keresi a másikat. Amikor csörög a telefon, és az első gondolatunk az, hogy ő hív. Amikor az egész életünk helyén van, csak éppen nyomorultul hiányzik valaki. Amikor semminek nincs értelme, ha ő nincs velünk.
Facebook
Pinterest