Idézetek a hiányról
Annyi mindent szeretnék neked mondani, de nem is tudom, hol kezdjem. Talán azzal, hogy szeretlek? Vagy hogy a veled töltött napok voltak a legboldogabbak életemben? Vagy, hogy az alatt a rövid idő alatt, amióta megismertelek, arra jutottam, hogy nekünk együtt kell maradnunk? (...) Tudom, hogy mostantól ezerszer újra át fogom élni az együtt töltött napokat. Hallani fogom a nevetésedet, látni fogom az arcodat, és érezni fogom, ahogy megölelsz. Mindez hiányozni fog, jobban, mind képzelnéd.
Lehetünk közösségben is mérhetetlenül egyedül. Ki ne emlékezne gyermekkora riadalmas perceire, óráira, amikor a legderűsebb, legszebb családi körben is egyszer csak úgy érezte, árva a mindenségben? Mert más is kell az embernek a magány eloszlatásához a törődésnél, a gondoskodásnál, de talán még a szeretetnél is, hiszen az leginkább csak puszta aggodalom, óvás, gyakorlott erkölcsi szokás. (...) Szükség van egy lényre, valamire-valakire, aki szívünk-lelkünk értője-érzője, bensőséges társ, örökkön nekünk, velünk, miattunk való teremtés.
Már másfél nap is sok tőled távol, Csodának látlak én téged, azért hiányzol. Azok vagyunk egymásnak, mint völgy a hegynek, Nélküled, mint partra vetett cseppje messzi tengernek.
Másfél hete gondolatom másra nem képes, Gyűlölöm, hogy a fájásod még ilyenkor is édes. Álomvilág, amit egykoron megkaptam, De most hiányodból éhezőként egy mély verem, egy katlan.
Mikor már csaknem elveszek: hiányod megfogalmaz. Két gyengeség beleremeg, kettejük mily hatalmas!
A hiány fogékonyabbá teszi a szívet.
Az hiányzik a legjobban, aki legkorábban megy el.
Ghostinthe Shell: Stand AloneComplex c. film
Egy vasárnap még nyűgösebb nap, mint egy hétköznap. Mert ilyenkor a tudatalattiból előszemtelenkedik a tudati szintre a vasárnap egyik tartalma, amely úgy hangzik, hogy vasárnap mindenki, aki csak teheti, együtt van azzal, akivel a legszívesebben van együtt. Én pedig nem vagyok együtt vele.
Hervadó télvirág nyílik csak nélküled, hűségem kékmadár, búcsút int, ellebeg, emléked fáklyaláng, lelkemben szendereg.
A kedves olyan, akár a tűz, a hiánya szél, ami izzásban tartja a tüzet. A szívem hamuvá égett, de érted ég, és a te hiányod, mint a sivatagi szél, csak izzásban tartja.
Ó, mennyire hiányzott neki a férfi! Órákat töltött azzal, hogy visszaidézte a hangját, az arcát és azt az utolsó pillanatot, amit együtt töltöttek...végül az emlékek olyanok lettek, mint egy takaró, amellyel melegen tartotta magát a nyugtalanság és az aggodalom hosszú hideg időszakaiban.
Várom, hogy visszatérj, szótlan szemembe nézz, mosolyogj szomorún: - Semmi az egész!
S mikor már nagyon nem bírom nélküled felveszem elárvult kesztyűdet és csüggő szárnyaiba ujjaid nyomába préselem egy ölelésre nyirkos kezem.
De néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón, úgy ásom a kincset a mélyen, a kincset, a régit, a padlón, mint lázbeteg, aki föleszmél, álmát hüvelyezve, zavartan, kezem kotorászva keresgél, hogy jaj, valaha mit akartam. Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, a kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben.
Néha még az égen kereslek. Tudom, hogy a Földön nem találnék rád! Néha még a mélyben kereslek. Már tudom, az angyalom vagy, És álmomban vigyázol rám.
Facebook
Pinterest