Idézetek a hiányról
Nem is annyira az érintése hiányzott, mint ő maga: egyetlen igaz társa és barátja, a beszélgetéseik, a vitáik, csalhatatlan éleslátása és kitűnő emberismerete, amely olyan sokszor segített már neki.
Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. Kérdem magamtól: "Álom ez?" Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva tarthatnám keblemen.
Annyi emberrel csinálhatok mindenfélét. De senki nincs, akivel csak semmit tennék.
A hiány makacs jelenség, mindig hiány marad. Mert a mozaikkép hiányzó darabkáját csak azzal az eggyel lehet pótolni, ami pontosan odaillik. Felesleges időtöltés és energiapazarlás minden más próbálkozás. És soha nem jutsz a végére. Csak ha egyszer szembenézel magaddal, ha elismered, hogy más megoldás nincs, mint a hiányzó darabot a helyére tenni. Csak egy elhatározás, csak egy mozdulat. És akkor kezdődik az életed.
Elmém elérte már a halandó képzelet határait, s egyre nyújtózik tovább a végtelen felé. Nincs tudomány, melyet be ne fogadtam volna, nincs művészet vagy mesterség, mely meghaladná képességeimet. S mégis, miként Faust, hiába kutatok, hiába okulok... Míg csak élek, nem néz rám asszony szerelemmel.
Elképzelem, milyen érzés lehet, ha olyasvalaki érint meg, aki annyira szeret, hogy nem bírja nézni, hogy elaludtál. Hozzád ér, te pedig arra ébredsz, hogy keze a szíveden van.
Távollétében már-már fellélegzett, holott tudhatta volna: nélküle színét veszti a világ. A fájdalom porrá éget mindent. Sutává lesznek a mozdulatok, és végül eltompul a szív. Nincs tovább.
Mi hozhat még nekem vigaszt? Szerelmem is bogozhatatlan, sugárzik mint a fájdalom és éjjelenként fölriaszt.
A reménytelenül hosszú perceket, napokat, hónapokat, éveket csak egy módon lehet túlélni: ha hiszünk abban, amire, akire várunk. S közben az idő szeretetté alakul, és a percek múlásával egyre növekszik.
A sarkokon órákig álldogálok. Hazamehetnék - de minek? miért? Semmi közöm már e világhoz, és most tudom csak, hogy mit ér! Megfordulok, - de merre menjek? Hiszen te nem vagy már sehol! Soha, sehol már meg nem lellek, s mindig itt leszel valahol.
Bejössz és kimész az ajtót se zárod magad után így még hiányod se tölti be szobámat.
Arra gondolj, hogy megvan, amire vágysz. Ne a vágyad hiányára gondolj, hanem képzeld el, hogy megvan, amire vágysz. Mert addig, amíg csak a vágyad hiányát érzékeled, amíg szüntelenül ez jár az eszedben, nem leszel boldog.
Térképeket terítek magam elé, számolok. Verset írok, gitározom, lüktetek. És megremeg és megpendül és újra zúg, zakatol, cseng-bong az idő. Hallhatatlan hangja szétfeszíti a teret, a léleknek zenél. Megint elmúlt egy nap nélküled.
Leszáll az este. Szavak keringenek a foszladozó ég alatt, kinn a városban, benn a falak közt, a fejemben is. Fázom így, pedig melegem van, fázom mégis, hiányzol. Zúg az idő. A keringő szavak után nyúlok, leírok egyet-kettőt, elmúlik egy nap. Zúg, zakatol az Idő. És telik. És múlik. Aztán megáll.
Hiányzott a neszezése, ahogy a leckéjében lapozgat, miközben én zenét hallgatok az ágyán fekve. Hiányzott a lába hidege az enyémen, amikor bebújik az ágyba. Hiányzott a haja illata, a szuszogása és a Rilke-kötet az éjjeliszekrényen, meg a szék hátára dobott nedves törölközője. Telítődtem a vele töltött nappal, de ettől csak még jobban hiányzott.
Facebook
Pinterest