Idézetek a hiányról
Ha most arról panaszkodnál, hogy magányos vagy, én azonnal Londonban teremnék. Bárhová elmennék. És már csak azzal is megelégednék, ha a szíved és a tested csak kicsit megmelengethetném. Ez biztos úgy hangzik, mintha valami eszméletlen kedves lennék, pedig mindezt csakis azért mondom, mert nálad senki sem fontosabb a számomra. (...) Bocsásd meg, hogy ilyen önző vagyok.
Ha valaki elment, és ezzel együtt kitépte a szíved, nagyon sokáig képtelen vagy neki megbocsátani. Először önmagad hibáztatod mindenért, ami nem vagy, mindenért, amiben mások jobbak nálad. Aztán őt okolod. Sírsz miatta, szidod magadban, százszor is megfogadod, hogy nem veszed a szádra többé a nevét, és nem nyitsz ki újságot, amiben ő szerepel. Nem nézel tévét. Nem hallgatsz zenét. Nem beszélgetsz másokkal. Nem zongorázol. Egyszóval nem érzel. Csakhogy így hermetikusan elzárod magad mindentől, ami segíthetne, hogy továbblépj, hogy megértsd: ő, akiért te az életed is odaadtad volna, nem tudott neked eleget adni önmagából. Ő pontosan annyit volt képes adni, ő pontosan olyan volt, amilyenné formálta élete során a rá ható több millió tényező. Nem tudott jobb lenni hozzád, ezt a szívrepesztő tényt, így ahogy van, el kell fogadni.
Visszalopnék én, ha tudnék, minden órát, De nincs erőm, hogy kiálljak még egy próbát. Néha rám tör még az összes szép emlék, De nélküled mind elhagyott ajándék.
Lelkének sebe mélyült, de nem volt már olyan eleven. A csend, amely körülfogta, s kemény konoksággal visszhangozta magányos lépteit, mindig egy és ugyanazon körben forgó gondolatait, megnövesztette ugyan árvaságának érzetét, de már mindennapjainak részévé vált. Félt az estétől, amikor hazaért, s nem volt kire várnia. Félt a reggeltől, amikor egyedül ébredt, s nem figyelhette alvását, ébredését, jövés-menését annak a lénynek, akinek létezése teljesen betöltötte. A bénaság érzése, hogy valamit kitéptek lelke belsejéből, s hogy a csonk egyre vérzik, és soha nem gyógyul be, soha nem egészül ki - egy pillanatra sem hunyt ki. De most már mindez hozzátartozott az életéhez.
Ne gondolj rám ezután, neked úgysem fáj, Nem tudom, hogy én ki vagyok, csak azt tudom, hogy ő ki volt, (...) Hogy nélküled én senki vagyok, egyedül nem álmodhatok.
Szükségem van egy arcra, egy ismeretlen tekintetre, aki barátságosan visszanéz rám a semmiből, ahonnan jövünk, és ahová tartunk.
- Miért jöttél vissza? (...) - Talán hiányoztál. - El kellett rohannod ahhoz, hogy erre rájöjj? - Reméltem, hogy a dolgok megváltoznak, ha elmegyek. - Semmi sem változott. Mit keresel itt? - Jobban szeretem, ha itt hiányzol nekem, mint másutt.
Visszatérve az emberekre, vagyis énrám: nem is oly nagy baj, hogy nincs filozófiám. Annyi mindenem nincs! (...) Az a fontos, hogy a sör legyen elég hideg, legyen az embernek tiszta inge, a bécsi szelet mellé legyen citrom, a felesége örüljön az új blúzának, a nap süssön, de módjával, járjon a szellő... néha egy futó zápor permetezzen be minket... A többi? A többi? Elintéződik magától.
Az életnek semmi értelme, ha nem tudjuk, hogy ha nem lennénk, hiányoznánk valakinek. A pótolhatatlanság együgyű, de lelkesítő tudata nélkül a létezés valóban nem más, mint taposómalom.
Szerelmem, fényed nélkül Ébred a nyári nap, De végül Ki veszi számba majd?
Mi az értéke az életünknek, ha nem vagyunk együtt?
Jane Austen magánélete c. film
Ő a részem. Nélküle üres az ágy, ízetlen az étel, unalmas a film. Tudok mással nevetni, mással enni (...), de vele vagyok otthon, bárhol is legyünk a világban. Belém égett az arca, vele vagyok egész. Hozzá vagyok kötve, valami láthatatlan szállal, jó erősen. És bár ő megkíván, megosztja velem a gondolatait, az ételét, a pénzét, tudja, hogy elviselem balgaságait, mégis megtagad. Én ebbe belehalok.
Csak akkor érezheted a szeretet hiányát, ha egyszer már szerettek.
Minden ember annyit ér, amekkora hiányt hagy maga után.
Nagyon egyedül vagyok. Aki egyedül van, az nyáron is fázik. Nincs, aki melegítse.
Facebook
Pinterest