Idézetek a hiányról
Egyszer az ura mondott neki valamit, amit ő nem tudott elképzelni: az amputált embereknek továbbra is fáj, zsibbad, viszket a nem létező lábuk. Így érezte magát ő is az ura nélkül: ott érezte maga mellett, pedig már nem volt sehol.
Ha az ember elveszít egy fiút, mindenről ő jut az eszébe.
Véresre vakarnám az egész testemet kínomban (...), ha nem félnék, hogy elcsúfítom magamat, mert borzalmasan hiányzol nekem, és minden nap egyforma undor nélküled, és undor is lesz, ameddig te haza nem jössz, hogy kiszabadíts engem ebből az életből...
Mivé legyek most nélküled? Hová megyek így nélküled? Te meg csak ülsz, fáradtnak tűnsz, Tovatűnt szép ígéretek, nélkülük én hová legyek?
Napfény játszik arcomon, lassan égnek fordítom, hiányzol nagyon. Megrémít a messzeség, onnan nem tért vissza még, ami köztünk volt szép. Csak álmokban élni nincs értelme rég. De kár volna kérni, nem őrizhetnéd, a lelkemben őrzöm az érzést, mi véd, hogy együtt kell szállnunk, ez a Földön tart még.
A "hol voltál" több, mint egy egyszerű kérdés. Aki ezt kérdezi, egyben azt is mondja: "hiányoztál", "veled szerettem volna lenni".
Szeretnélek még egyszer látni, Meggyógyítna egy pillanat. Mit szenvedtem, feledni tudnám, S még egyszer örömest feldulnám Éretted ifjúságomat!
Mert egyre inkább bennem vagy: mindjobban fáj, ha nem vagy itt. Félszív, félszem, félszó - a fájás egész csak, s a félsz, hogy a világ nélkülem vidít-szomorít.
Épphogy nincs telihold. Amikor Rennel vagyok, épp így érzek. Bármennyire is szeretem, mellette sem lehetek teljes.
Álmodom még, hogy visszatér, És úgy, mint rég, velem lesz mindig. Hazug az álom, bármily szép. Ő nem jön már, s hiánya pusztít!
Egy világ választ el, és nem értem, Hogy miért vagy közel, Ha többé úgysem érlek el.
Olyan pillantással, mint amelynek hívására egyszer nem feleltünk, soha többé nem találkozunk, és olykor egész életünket a keresésével töltjük. Ó, a fiatalság őrülete ez, az hiheti csak, hogy későbbre halaszthatja a boldogságot, és hogy a boldogságra mindig rátalál!
Egy sort sem kapok tőle, hogy megkönnyítené az életemet! Majd belehalok már; minden pillanatban azokra a szavaira kell gondolnom, amelyeknek a legjobban örültem; addig ismételgettem magamban, hogy végül már azt sem tudom, csakugyan mondta-e őket.
A kezedet már nem adod, a szádat nem adod és a ruhámon nem hagyod az édes illatod. Álomban is, jaj, mindig oly hideg vagy, csupa fagy. Már elhagytál álmomban is. Te már sehol se vagy.
Úgy tűnik, pár évente összekaparom a széthullott életemet, azután újrakezdek mindent a semmiből. Mindegy, mibe fogok, mindegy, milyen elszántan próbálkozom; úgy tűnik, nem tudok felkapaszkodni a boldogság, a siker és a biztonság szédítően magas csúcsaira, mint mások. (...) Szeretnék elérni egy pontot, amikor egy pillanatra abbahagyok minden munkát, körbenézek, megkönnyebbülten felsóhajtok, és azt gondolom: végre ott vagyok, ahol lenni akartam! Valami hiányzik, tudod? Az életnek az a különleges varázsa, amit éreznem kéne...de a varázslatnak nyoma sincs.
Facebook
Pinterest