Idézetek a hiányról
Mindennapi örömöm voltál, és mégis eltűntél az idő vadonjában. Szétfoszlottál a semmiben. Már nem tudom, hogyan és miért. Jelenj meg újra, teljes valóságodban. És bocsáss meg mindent. Nélküled a semmi vár reám. Az vár reám, hogy mint elanyátlanodott lélek éljek ebben a kietlen világban.
Nem számít, miről beszéltetek utoljára. Csak az, hogy mit mondtatok egymásnak hónapokon keresztül.
Annyi minden mást csinálhatnánk itt, Szerethetnénk is, ha volna még akit.
Miért nincs más rajtad kivül szememben ebből a világból, mely elsötétül és kihül?
Hírt sem hallok már felőled, Erdős, völgyes szép hazám! Most, hogy távol vagyok tőled, Most szeretlek igazán. Azt a völgyet, azt a bércet Soha nem feledhetem, S kél szivemben vágyó érzet: Hogy zokogjak kebleden! Semmi, semmi ki nem pótol, El nem mossa képedet; Kérdem a sebes folyótól: Mért hagyott el tégedet? Kérdem a szálló madártól: Tán kiszáradt a berek, Hogy tőled ő is elpártol, Mint a hűtlen emberek?
Tegnap rólad álmodtam, Pedig már régen nem szoktam. Tudom én, lejárt lemez, és Mégis fáj, hogy így van ez.
Feszül a csend, ma is hazakísért, ül az ágyamon. Lebben a függöny, játszik a fény a vállamon. Ide csak állni jár az idő, vagy meg sem érkezik. Ó hogy várlak, csak várlak, miért nem vagy itt?
"Bárcsak itt lehetnél!" (...) Most komolyan. Ha az, aki ilyet ír valakinek, tényleg a másikkal szeretne lenni, akkor eleve meghívta volna, nem? Ha jobban belegondolsz, elég nagy kamu ez a duma. Igazából az kellene, hogy álljon ezen a lapon: "Görögország: ahol az égvilágon senkinek sem hiányzol."
A hiánytól a szív csak még jobban reménykedik.
Nem látni azt, akit szeretünk - elvonási tünetekkel jár. Egész testével érzi az ember, hiányzik valami alapvető, mintha nem tudnál többé lélegezni vagy járni. Minden másnak csökken a jelentősége.
Vállald a hallgatást. Akár gyors eltűntödet. Hogy szószegény a létezés, a csönd mutatja meg. S hogy hiányod mily beszédes.
Odavetsz hanyagul a mindennapoknak és én mindezt hagyom eljön az én időm eljön tudom de mit kezdek majd vele: mióta ismerlek nincs bosszúnak helye a szívemben kitöltesz mindent bokrokat nevel a csend bennem erdőket hiányod hegyek gyűrődnek arcomon és a forró magma a szívemben kihűl.
Menny és pokol között járok most a purgatóriumban. Életem vajon így fog eltelni? Amikor meglátom arcodat, a mennyek kapuja nyílik meg előttem, és a boldogság felé haladok, míg távollétedben a pokol tüze izzítja lelkemet. Lángolok, éget a sors vesszőcsapása.
Én nem akarok senki lenni, ha nem vagy itt, Így elfogyok, ahogy a láng. Én nem tudok valaki lenni, ha nem vagy itt, Egy út kéne még hozzád. Így kitagad az ágy és fáj az ébrenlét, És sivatag a Föld, hol körben járok én, És kinevet az idő és minden perc egy év, De valahol a remény azt súgja, látlak még.
Arra gondoltam: ez a félelem. Elveszítettem valami fontosat, és képtelen vagyok megtalálni, pedig nagy szükségem van rá. Olyan félelem ez, mint amikor valaki elveszíti a szemüvegét, és elmegy szemüveget vásárolni, és azt mondják neki, hogy a világon mindenütt kifogyott a szemüveg, és most már anélkül kell élnie.