Idézetek a fejlődésről
A tökéletesítést magán kell kezdenie az embernek, nem másokon.
Jevgenyij Alekszandrovics Jevtusenko
Kegyetlen ítész a gyerektársadalom, de ha nem így lenne, nehezen bontanának szárnyat erre a hol kíméletlenül őszinte, hol meglepően álságos világra.
Előbb egy kis erőgyűjtés, belső építkezés, alapozás, és majd azután nekiállok a piszkos melónak. Fundamentum nélkül nincsen torony.
Sokan szívesebben maradnak a biztos rosszban, mint indulnak el egy bizonytalan "talán jobb lesz"-felé. Pedig a sikerhez nem egyenes út vezet, sokkal inkább kanyargós az ösvény. Ha csak az egyik sutba dobott ötletet elővennéd, elkezdenél dolgozni rajta, ebből tanulnál, aztán újabb ötletet vennél elő és azt már jobban meg tudnád valósítani, míg végül eljutnál az IGAZI NAGY ÖTLEThez, ami mellé büszkén oda tudnál állni, akkor hamarabb érkeznél meg a céljaidhoz, mint ha a megfelelő pillanatra várva el sem indulsz az úton.
Az intelligencia azt igényli, hogy folyton az ismeretlenbe menj, a felderítetlen tengerre. Akkor nő és élesedik. Csak akkor nő, ha minden pillanatban az ismeretlennel találkozik. Az emberek félnek az ismeretlentől, az emberek nem érzik magukat biztonságban az ismeretlennel. Nem akarnak túlmenni az ismerősön; ezért teremtettek egy hamis, műanyag helyettest az intelligenciának - és intellektusnak nevezik. Az intellektus csak egy mentális játék. Nem lehet kreatív.
A változtatás első három fázisa - a kimondás, az elfogadás és a befogadás - valójában az élet összes területére kisugárzik, mert a kihívásainkat csak így tudjuk jól megoldani. Lehet mindehhez ösztönösen is hozzáállni, de mindebből hiányozni fog a tudatosság.
Lehet, hogy mindennap meghalunk. Lehet, hogy minden hajnalban újjászületünk, egy kicsit megváltozva, egy kicsivel odább az úton. S ha már elegendő nap áll közénk meg a közé, aki voltunk, akkor idegenek leszünk. Lehet, hogy ezzel jár, ha felnövünk.
Ma már tudom, hogy a fejlődés fájdalommal és a komfortzóna elhagyásával jár, és hogy a félelem nem valami rossz dolog, hanem az erőforrásaim aktiválásához szükséges érzelem.
Arra van szükségem, hogy tudjam: a világ halad előre egy bizonyos irányba, és én vele mozgok.
Nem kétséges, hogy a fejlődés csak vadabbá tette a világot, ahelyett, hogy megszelídítette volna.
Bármilyen szituációban is vagyunk, azért vagyunk ott, mert abból valamit tanulnunk kell. Hiszen azért sodródtunk oda!
Hagyj fel az állandó önmarcangolással! Sutba a tökéletességgel, a javulást célozd meg! Bocsásd meg saját tökéletlenségedet és automatikusan másoknak is meg fogsz bocsátani. Mások azt tükrözik vissza nekünk, amilyenek mi vagyunk.
A valóságban nem szeretjük a könnyű feladatokat. Amikor a munkánk túl egyszerűvé válik, általában lelépünk! Akkora örömet lelünk a kihívásokban, hogy még a szabadidőnkben is keressük őket.
Nem próbálom védeni a döntéseimet. Talán nem voltak praktikusak, de igazság szerint nem is akartam praktikus lenni. Új élményeket akartam. Kilépni a világba és kipróbálni magam, ettől elmenni addig, felderíteni annyit, amennyit csak bírok. Úgy véltem, hogy amíg nyitva tartom a szemem, bármi történik is velem, az hasznos, olyasmire tanít, amit addig nem tudtam.
A kihívások azért vannak, hogy tanítsanak nekünk valamit, erősebbé tegyenek és megingassák azzal kapcsolatos hiedelmeinket, hogy mit vagyunk képesek legyőzni és mit nem. Amikor megértjük, milyen célt szolgál az előttünk álló kihívás, akkor feltárul előttünk az igazság: akadályok nem léteznek, csak lehetőségek, melyek által fejlődni tudunk.
Facebook
Pinterest