Kádár Annamária

Bármit olvasunk, azt a képzeletünkben is meg kell teremtenünk magunknak, és az, amit megteremtettünk, teljesen más lesz, mint amit valaki más ugyanannak a könyvnek az olvasása során megteremt. Emiatt nevezik az olvasást újrateremtő, újraalkotó folyamatnak, mert bármely mű értelmezése a saját élettapasztalataink, emlékeink, sérelmeink, örömeink függvényében történik.

Az anya-gyermek kapcsolat minden más emberi kapcsolatnak ősmintájává válik, ebben a kapcsolatban megtanuljuk, hogy mennyire lehet bízni a másik személyben, mennyire vagyunk szerethetőek és értékesek. Nagyon fontos, hogy az anya hogyan reagál gyermeke testi-lelki szükségleteire. Amennyiben az édesanya odafigyel a gyermeke jelzéseire, akkor a gyermek azt tanulja meg, hogy érdemes megszólítani a világot, mert az válaszol rá és sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy a későbbiekben is kíváncsi, kérdező, a világ felé pozitívan viszonyuló felnőtté válik.

Ha el merem képzelni azt, ahova el szeretnék jutni - akár fizikai, akár lelki értelemben -, az fél siker, mert csupán az valósulhat meg kívül, amit belül már képes voltam megteremteni.

A mese nem racionális úton készít fel a felnőtti létre, a felnőtt döntésekre, hanem mágikus, irracionális módon. Nem a problémamentes élet ígéretét kapjuk meg tőle, hanem annak a reményét, hogy még a legkisebbek, a legesendőbbek is boldogulnak, ha adottságaikat és lehetőségeiket mozgósítják, ha nem hátrálnak meg az akadályok, megpróbáltatások előtt.

Azt, akit szeretünk, fel kell szabadítanunk, mivel ha rákulcsolódunk, rácsimpaszkodunk, pontosan azt vesszük el tőle, amit adni kívánnánk neki, és azt veszítjük el, amit meg akarnánk őrizni. A birtoklási, irányítási vágy, bármennyire jó szándékú is, korlátozza és megakadályozza a kibontakozást, a szárnyalást. A legóvóbb, féltőbb cselekedetünkkel is árthatunk a másiknak.

Ha a mesében a sárkányt kell legyőznie a hősnek, akkor a valóságban az egyik legfélelmetesebb ellenség, amivel nap mint nap meg kell küzdenünk, a figyelmetlenség és a sietség szörnye. Egyre kevesebb idő van leülni, és "csak úgy" kötetlenül beszélgetni, együtt vacsorázni, nevetgélni, mesélni.

A gyermekkornak két tündérvilága van: cselekvés síkján a játék, és szellemi síkon a mese.

Ma már tudom, hogy a fejlődés fájdalommal és a komfortzóna elhagyásával jár, és hogy a félelem nem valami rossz dolog, hanem az erőforrásaim aktiválásához szükséges érzelem.

Ha szeretnénk, hogy olyannak ismerjenek meg, amilyenek vagyunk, le kell vetnünk a páncélunkat, annak ellenére is, hogy így sebezhetővé válunk.

Az egyik legfájdalmasabb érzés, amit egy gyermek megélhet, hogy nincs idő rá, hogy lerázzák, csak kötelességből figyelnek rá. Semmi értelme mesét olvasni, ha ez is csupán egy a sok kipipálandó feladat közül. Az egyperces, instant mese olyan, mintha egy pohár nemes bort egyhajtásra felhörpintenénk, egy klasszikus zeneszámot felgyorsítva hallgatnánk.

Nem abban az értelemben hiszek a csodában, a varázslatban, hogy karba tett kézzel várom a sült galambot, hanem úgy, hogy észreveszem a felkínálkozó lehetőséget, nem hátrálok meg a próbatételek előtt, és nem adom fel egykönnyen. Életfilozófiám része, amit a mesékből kora gyerekkoromtól tanulságként őrzök. Hiszem, hogy a végén a jó elnyeri méltó jutalmát, hogy az adott szót meg kell tartani és az ígéretet be kell váltani, a rászorulóknak segíteni kell, és hogy szemtől szemben kell küzdeni, mert aki aljasul támad, az pórul jár, a gyengét, a kicsit pedig védelmezni kell.

A mesét hallgató gyerekben kialakuló belső képeknek hatalmas jelentőségük van, mivel ez az érzelmi tudás, a mesékben kódolt információk, szimbólumok elraktározódnak a jobb agyféltekében, és később is hozzáférhetővé válnak, mint a legmélyebb életbölcsességek. Ez a tudás erőforrásként jelenhet meg a krízis- és problémahelyzetekben is. A népmesék hol volt hol nem volt világa rokonítható a lelkünk legmélyén élő valósággal. A mese a főhős fejlődési folyamatát követi végig, egy valóságos metamorfózisnak lehetünk tanúi, ahol a megpróbáltatások, küzdelmek, fordulatok hatására a hős teljesen megváltozik, kicserélődik, újjászületik.

Vállalj felelősséget! "Minden cselekedetünk egy-egy felelet erre a kérdésre: Ki vagyok én? Minél szokatlanabb a cselekedet, annál erősebb a felelet" - állítja Gárdonyi Géza. Nehéz felelősséget vállalni, és ezt az erős feleletet kicsikarni magunkból, amikor hibásak vagyunk, tévedünk, de különösen akkor, amikor igazságtalan bánásmódban van részünk. Mégsem érdemes a körülményeket kifogásként használni, mert ez legyengít minket, elveszi az életerőnket, ráadásul az életünkért, annak megélésének módjáért elsősorban magunk vagyunk felelősek.

Az ember veleszületett tendenciával rendelkezik, hogy aktualizálja, megvalósítsa és kibontakoztassa önmagát. Ez életünk fő hajtóereje, az egyéni magatartás mozgatórugója.