Idézetek a fejlődésről
Nem fogsz elveszíteni minket, mert soha nem fogunk elhagyni téged és elfelejtkezni rólad. Hogyan is tehetnénk? Te hívtál életre minket, figyelemmel kísérted sorsunkat és erőt öntöttél belénk. Most azonban... eljött a mi időnk. Engedj el minket, és közelebb leszünk hozzád, mint valaha voltunk! Hadd vegyük a jövőnk sorsát a saját kezünkbe, és alakítsuk úgy, ahogy a legjobbnak látjuk! Bízz azokban, akiket megalkottál!
Mindenki egyedül él, hibázik és egyedül hal meg: a tanács és bölcsesség, melyet nem magunk szerzünk (...) meg, nem sokat segít.
Az ember nem változik élete során. Némi humorral azt mondhatnám, legfeljebb megtanul viselkedni.
Csak a legjobbak képesek tanulni a múlt hibáiból, a többieket a sors arra kárhoztatja, hogy megismételjék őket.
Amikor visszamegyünk a gyerekkori házba és megtaláljuk régi, eldugott tárgyainkat, felordítunk. Istenem, de jó volt a gyerekkor! Aztán sóhajtunk, de kár, hogy felnőttünk. Gyerekkoromban felnőtt akartam lenni, hogy szabad lehessek, és senki ne dirigálhasson nekem. Felnőttként megtudtam, nincs szabadság, csak viszonylagosságok vannak, és a sors tudja csak a jövőt.
Aki elindul egy úton, mindig kap felvezetőket, akik egy darabig mutatják neki a lehetséges irányokat. Aztán magára hagyják, hogy gyújtsa meg saját mécsesét, ha van neki, vagy tévelyegjen a szellem sötétségében.
Lehetetlenre törekszünk. Magunk körül olyan jobbra, amit kellőként fogadna, rejtelmünk, eszünk és lelkünk. De ha lenne ilyen, kérdem, abban meg mivé romolnánk?
Lehet, hogy már nem is vagyok kislány? (...) Mitől válik az ember naggyá? Hogy elkezd mások érdekében gondolkodni?
Meg kell szabadulnom a tárgyakhoz és bizonyos hiedelmekhez való ragaszkodásomtól, ez fontos lépés a lét értelme felé vezető emberi fejlődésemben.
Mindenki láthatatlan drágakövet rejt magában, akármilyennek született, s ezt csiszolni, formálni kell.
Nem sokat fejlődik az ember, ha harminchét éves korában ugyanabban hisz, mint hétéves korában. Túl kell lépni a régi elképzeléseken, szokásokon, véleményeken, olykor még a barátokon is. Nehezen tanulja meg az ember, hogyan kell elhagyni dolgokat. A kígyó levedli bőrét, mert arra van szüksége. Nem férnek el az új dolgok, ahol kevés a hely.
Az ember természeténél fogva idegenkedik a fájdalomtól és a kényelmetlenségtől. Azt akarjuk, hogy minden simán menjen. Pedig ha mozdulatlanok maradunk, nem fogunk fejlődni. Ha mindig a biztonságos játszmát választjuk, álmaink sosem válnak valósággá. Nem kapjuk meg, amit akarunk, ha azt várjuk, hogy Isten a küszöbünkre helyezze azt. Magunkhoz kell ölelnünk a nehézséget és a változást, ha kiteljesedett életre vágyunk. Ha a hajó nem inog, az azt jelenti, nem tart sehová.
A szeretet nem lehet kifogás ostoba tetteinkre és gonoszságainkra. A szeretet elég erőssé tesz ahhoz, hogy legnemesebb elveinkhez méltón éljünk. Hogy tanuljunk hibáinkból, hogy jobbak legyünk.
A fiatalok lelkesedése az, ami ráviszi a társadalmat, hogy vitatkozzon, cselekedjen, és végül a lehető legjobb következtetésre jusson.
Az ifjúság azzal kezdi, hogy szeretné, ha megvédené valaki. Aztán a férfikor előideje következik, mikor támadni kezdünk. De igazán férfi csak később, sokkal később lesz az ember: mikor már nem akarja, hogy megvédjék, támadni sem akar már, s minden becsvágya annyi, hogy feltűnés nélkül megvédhessen valakit vagy valamit.
Facebook
Pinterest